Miért fullad kudarcba a beszélgetés, ha szeretjük egymást?

A tökéletesre hangolt beszélgetés azzal a boldog érzéssel tölt el bennünket, hogy van helyünk a világban. A újra és újra kudarcba fulladó beszélgetés frusztráló élménye pedig éppen ezt a tudatunkat ássa alá. Az alapjainkat zúzza össze a kudarc és a csalódás, amikor megosztjuk magunkat valakivel, aki kivívta a bizalmunkat, és érezzük, hogy félreért.

Hogy működik a beszélgetés? Miért megy néha jól, máskor meg rosszul? Miért megy pont azzal rosszul, akivel a legjobban szeretnénk jól megérteni egymást? Mi okozza a félreértéseket?

Egyik legboldogabb élmény az életünkben: amikor valakivel, sőt, Valakivel félszavakból is megértjük egymást. Esetleg csak nemrég találkoztunk, de már úgy érezzük, mintha mindig is ismertük volna egymást. A számból veszi ki a szót… olvas a gondolataimban… szinte nem is kellenek szavak… egyszerre nevetünk… Csodálatosan érezzük magunkat, és csodálatosnak látjuk egymást.

A legelkeserítőbb, legkétségbeesettebb érzés pedig az, amikor észrevesszük, hogy valahol elveszett a korábbi gyönyörűség, a boldog összhang. Kínos szünetek, kínosabb egymás szavába vágások követik egymást. Alig találunk témát. A mondataink egymásba gabalyodnak. Mintha táncolni próbálnánk, miközben nem ugyanazt a zenét halljuk. Kiestük a közös ritmusból, és folyton egymás lábára lépünk. Csalódottságot és fájdalmat okozunk egymásnak, és nem értjük, hová lett a korábbi harmónia.

Talán csak képzeltük az egészet? Talán soha nem is létezett az a különleges megértés? Megpróbáljuk oldani a hangulatot, de minduntalan bekúszik közénk a feszültség. A vicceink sem hatnak már humorosnak, a lelkünket pedig nem merjük kitárni, mert megijesztettek a kudarcok. Egyre nyilvánvalóbb a bizonytalanság és növekszik kétség. Pedig még szeretjük egymást.

Azt hittük, végre rátaláltunk valakire, akivel felhőtlenül jól tudtuk érezni magunkat. Kétségbeejtő a tapasztalat, hogy pont ezt az élményt vesztettük el.

Félreismertük egymást? Rosszul választottunk? Vagy időközben valamelyikünk megváltozott?
Talán a másik elvesztette az érdeklődését irántunk? Kifulladt a kapcsolat?

Kevésbé fontos kapcsolatokban, ha valaki ’kicsit fura’, és nem jól érti, amit mondunk, annyiban hagyjuk a dolgot. Túllépünk a furcsaságon és tovább beszélgetünk.

De mit tegyünk, ha egy számunkra fontos kapcsolatban alakul ki feszültség és görcs annak ellenére, hogy nincs köztünk alapvető véleménykülönbség, és mindketten őszintén vágyunk a kölcsönös megértésre? Ha segíteni akarunk, és tolakodónak lát; ha csak megfontoltak akarunk lenni, ő pedig közönyösnek gondol, ha lelkesen isszuk minden szavát, ő pedig elhallgat, mert a szavába vágtunk?

Már az is elbizonytalanít, ha a gördülékeny társalgás érdekében föl akarjuk venni a megfelelő ritmust, de nem találjuk el, és esetlennek érezzük magunkat. Ha ez így megy tovább, vagy magunkat, vagy a másikat nem fogjuk tudni elfogadni. A másik mellett is magányosak vagyunk, mert úgy látjuk: vagy nem akar, vagy nem tud osztozni a világunkban. Eljutunk arra a következtetésre, hogy ha társra vágyunk, máshol kell keresnünk; vagy arra a megállapításra jutunk, hogy mi nem vagyunk képesek magunkat kellőképpen kifejezni és megérteni azt, akit szeretünk.

Hogy tud két, alapjában véve normális, jóravaló, szeretetre méltó ember, akik ráadásul még szeretik is egymást és békességre vágynak, jelentéktelen dolgokon rendszeresen összemarakodni?

Szerinted?

Szerintem pedig menj keresztül a falon!