A boldogságom nem egy másik ember kezében van

megszakadMENJ KERESZTÜL A FALON c. sorozat 7. rész

Mivel a boldogságom nem egy másik ember kezében van, nincs is az az ember, aki elvehetné tőlem. Senki nem állhat a boldogságom útjába.

Egy érző szívű és szükségben szenvedő ember élete annyira le tud szűkülni, hogy néha már csak egy-egy másik emberből áll. Különösen mi, nők vagyunk erre hajlamosak, ha nem vigyázunk. Nagyon kicsi lesz a világunk.

Legalább nézzünk körül a zsákutcában, és állapítsuk meg, mibe vagyunk bezárva.

Mi szorít korlátok közé?

Lehet, hogy az a homályos érzés, az a tévhit, hogy egy másik ember esetleg még kielégíthetné az éhségemet, a szomjúságomat. Megtalálhatnám benne azt, amire szükségem van. De ez nem igaz. Talán azt, amiről álmodom, de nem azt, amire szükségem van.

Dávidot is a hiányérzet tette szomjassá.

A szomjúság életjel

A szomjas embernek nem kérges, nem tompa, nem igénytelen a lelke. Azért fáj, azért szomjazik, azért érzékeny, mert nagyonis él. A megoldást azonban nagyon eltévesztette Dávid. Úgy gyógyítgatta magát, hogy megszerzett egy olyan nőt, aki nem az övé volt. És még ebben is sikeres volt: meg tudta szerezni. Jól van, Dávid, megint bizonyítottál. Vonzó vagy, ügyes vagy, ellenállhatatlan vagy.

Pedig Isten önmagát adta neki.

Isten ismer; tudja, mire van szükségem

Dávid ismerte Istent. Szívből szerette. Isten azt kérdezte tőle:
− Dávid, nem elég neked az én szeretetem? Nem vagyok elég neked?

Dávid nem képmutatóskodott. Tisztelte Istent annyira, hogy legalább nem bohóckodott, nem játszotta meg magát előtte. Őszinte volt. A tetteivel így válaszolt Neki:
− Nem. Sajnos nem vagy elég. Többre vágyom.

Isten ismer, hiszen Ő teremtett. Látja, hogy földi, emberi, hozzám illő embertársra is szükségem van. Ádám az Édenkertben a legvalóságosabb kapcsolatban volt Istennel, mégis kellett neki egy “csontomból való csont“.

Isten nem sértődött meg rá emiatt. Nem volt vele semmi baja, sőt! Ő teremtette ilyennek.

Mivel ember vagyok, szükségem van embertársakra, akik olyanok, mint én vagyok. Az igény jogos. Ezzel nincs semmi baj. Előrelépés, ha ezt beismerem, és legalább nem csapom be magamat. És Isten érti ezt. Neki nem furcsa. Sőt, előre látta, hogy így lesz. Ő tervezte így.

Az örömömet megrabolhatják, de a boldogságomat nem vehetik el

Még mindig az önbecsapás mocsarában vergődöm azonban, ha az embertárs utáni sóvárgást összetévesztem a boldogság keresésével. Hamis gondolat, hogy akkor, és csakis akkor lehetek teljes, egész, elégedett ember ebben az életben, ha jobban hallgatnának rám a gyerekeim, vagy, ha jobban működne a házasságom. Mennyire boldoggá tehetnénk egymást! Pedig legföljebb több örömünk lenne.

Az örömömet meg is rabolhatja egy másik ember. Pillanatnyilag, vagy hosszú időre is. Megrabolhatja például azzal, hogy nem becsül meg, hogy akadályoz, hogy fájdalmat okoz, hogy pusztít, hogy rombol.

Mivel azonban a boldogságom nem egy másik ember kezében van, nincs is az az ember, aki elvehetné tőlem. Senki nem állhat a boldogságom útjába.

Soha nem leszek nyugodt és elégedett, ha a boldogságomat más embereken kérem számon. Ha így gondolkodom, a saját vágyaim és jogos igényeim áldozata leszek, és beszűkülni hagyom a világomat. Kicsi edényben úszom, kicsi aranyhal maradok. Összezsugorodik a világegyetem a tapasztalataim méretére. Nem élek igazán. Nem vagyok szabad arra, hogy élvezzem Isten nagyságát.

Pedig lehetnék…