Belső történetem

belső történetem - gyermekkori emlékekA SZEMLÉLETVÁLTÁS A LELKIGONDOZÁSBAN c. sorozat 12. része

A belső történetemmel is szembe kell néznem. Hogy hatottak rám mások? Mivel okoztak fájdalmat? Ezen a ponton fedem fel a múltbeli lelki sérüléseket, a traumát (ha volt ilyen), a gyerekkori fájdalmas emlékeket.

A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek c. könyvében Dr. John Gray írt a 10:90 szabályról: a fájdalmas érzelmek csak 10 %-ban szólnak a jelen helyzetről, 90%-ban pedig valamilyen múltbeli sérülésről, amelyre a jelen helyzet emlékeztet. Emiatt annyira fontosak a kisgyermekkori sérülések. A pszichológus, a lelkigondozó ezért kéri, hogy “mesélj édesanyádról!” A szüleinkkel való gyerekkori kapcsolatunk élménye egy életen át erősen hat érzelmi világunk reagálásaira. A szüleink pedig – még azok is, akik tele voltak a világ minden jószándékával – sok sebet okoztak, amelyek azóta is felszakadoznak, tovább mélyülnek, elmérgesednek, és szerepszemélyiségünk alapanyagát képezik.

Belső történetem 4. ÉN VAGYOK A HIBÁS “Valami nincs rendben velem, ezért hagynak cserben az emberek.” Alacsony önértékelés
3. TE VAGY A HIBÁS “Csalódtam benned, cserbenhagytál.” Kapcsolati konfliktus
2. SZÜKSÉGEM VAN RÁD “Be kell váltanod a hozzád fűzött reményeimet.” Követelődző függés

Végig kell tehát gondolnom, sőt, érdemes egy értő másik ember előtt el is mondanom a gyermekkori fájdalmaim történetét. Ebben ilyen jellegű kérdések segíthetnek:

  • Mesélj el néhány történetet a gyerekkorodból, amikor csalódtál!
  • Hogy reagáltál akkor, amikor ezek történtek?
  • Mesélj a családtagjaidról! Milyenek voltak? Hogy jellemeznéd őket?
  • Tegyél képzeletbeli sétát a lakásban és a környéken, ahol felnőttél! Milyennek látod?
  • Mit nyújtottak a családtagjaid? Mit szerettél volna tőlük megkapni, amit soha nem adtak meg? Volt olyan helyzet, amikor borzasztóan cserbenhagytak? Mit tanultál belőle?
  • Az iskolában hogy jöttél ki a többiekkel?
  • Volt részed elutasításban, kiközösítésben? Hogy birkóztál meg vele?
  • Ki volt az az öt ember, aki életedre a legnagyobb hatással volt? Miért?
  • Mire van a legnagyobb szükséged az emberektől? Mi megy végbe benned, amikor nem kapod meg?
  • Mit szeretnél, ha mit mondanának, mit gondolnának rólad mások? Szerinted igazából mit gondolnak, mit mondanak rólad?

Mindannyian hordozunk magunkban mélyreható fájdalmakat. Mivel Istent leírtuk, kiiktattuk az életünkből, ami megmaradt nekünk, az az emberi kapcsolatainkkal való se vele, se nélküle küszködés: félelem, a rettegés, és a csalódott düh – akkor is, ha ezzel nem szívesen nézünk szembe. Az emberi kapcsolatok adnak némi meleget, de szörnyen fáj, amikor nem váltják be hozzájuk fűzött reményünket: csalódást okoznak. Belső történetünk sokféle csalódással, félelemmel és haraggal van tele. De elutasítjuk az Isten felé forduló bűnbánat és a hit útját, miközben ezekre reagálunk. Egyre elszántabban rendezkedünk be arra, hogy Isten nélkül fogunk boldogulni. Hasznosnak bizonyult viselkedésmintákból építünk arculatot (szerepszemélyiséget) magunknak, hogy minimálisra csökkentsük a további csalódás, cserbenhagyás és elutasítás kockázatát. Hogy elkerüljük a másokkal való együttlét fájdalmát, kidolgozzuk Istentől független túlélési tervünket.

Amikor szembenézünk ezekkel a fájdalmakkal, akkor legalább látjuk, honnan erednek a hátsó szándékaink, önző indítékaink. Miközben leleplezzük, el tudjuk őket gyászolni veszteségként (ahelyett, hogy görcsösen ragaszkodnánk hozzájuk, vagy büntetnénk magunkat miattuk). Ha felszínre hozzuk ezeket a fájdalmakat, őszinték vagyunk velük kapcsolatban – ahelyett, hogy hamis bátorságot, vagy manipulatív sajnálkozást adnánk elő. De azzal együtt, hogy elismerjük őket, el is kellene őket engednünk: “Apám nem adta meg azt a szeretetet, amire vágytam. Soha nem is fogja. És ez rosszul esik. De ebben az ügyben semmit nem tehetek. Életem többi tekintélyszereplője pedig NEM az apám – a velük való szembefordulás nem értelmes válasz a családi eredetű fájdalomra.”

Mi az, amit tehetek?

  • Felismerem és elismerem a bennem lévő fájdalmat, elgyászolom a veszteséget, megbánom, hogy Istentől magamat függetlenítve alakítottam ki boldogulási stratégiákat belső fájdalmaim tompítására.
  • Krisztushoz viszem az egészet, otthagyom, és továbblépek.

Ez a kapcsolatokban elszenvedett sérüléssel őszinte megközelítése – először elismerem, hogy fájdalmat érzek – elismerem, hogy nem tudok vele mit kezdeni… utána pedig Krisztushoz viszem.

Istentől független, az Ő szeretetét nélkülőző kapcsolati szokásaim, viselkedésmintáim akkor alakulnak ki, amikor elhallgattatom (eltagadom, elfojtom) saját belső fájdalmaimat, és én akarom veszteségeimért kárpótolni magamat.

Belső történetemet nem azért kell elismernem, hogy a fájdalmaimon rágódjak (‘szegény én!’), nem is azért, hogy elmerüljek magamban, és a bűneimben dagonyázzak (‘csúnya, rossz én!’ – mea culpa!). Azért leplezem le ezeket a stratégiákat, mert így szembesülök azzal, hogy mennyire önközpontú és szeretet nélküli a lelkületem. A veszteségek, sérülések, és traumák okozta fájdalom borzalmas tud lenni… de ahogy megpróbáljuk kezelni, az az igazi katasztrófa – Krisztusban kételkedünk, és önmagunkban próbálunk bízni. Belső történetünkre tehát a nagyfokú büszkeség és a természetes önközpontúság jellemző.

Erényes csomagolásba rejtjük manipulatív stratégiánkat (bűneinket) – olyan képmutatók vagyunk, mint a “meszelt sír”:

“Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.”
– Máté 23:25-28

jéghegyA felszínen talán jónak néz ki, amit teszünk, de – mint a jéghegy esetében – bűneink (önértekvezérelt indítékaink, manipulatív szándékaink, én-védő stratégiáink) 90%-a a felszín alatt rejtőzik! Ez azt jelenti, hogy

a) meg kell ismernünk és le kell lepleznünk, mi zajlik bennünk a felszín alatt, és
b) ki kell gyomlálnunk Isten ellen lázadó, önközpontú döntéseinket, amelyek a felszíni bűneinket okozzák, és amelyekkel kapcsolatban gyakran azt valljuk, hogy “kénytelenek vagyunk” őket elkövetni.

Pedig minden bűn választás kérdése – ezért kell foglalkoznunk azzal, hogy felfedjük gyakran nem tudatosan hozott döntéseinket, amelyek valójában manipulatív, én-védő, fájdalom-elkerülő stratégiák.

Belső történetünket azért érdemes egy értő másik embernek is elmesélni (egy gyógyító beszélgetés során), hogy szembesüljünk belső világunk állapotával (BŰNBÁNAT), ráébredjünk, mennyire szükségünk van szeretetre és megerősítésre, és hogy e felismerés visszavezessen bennünket ezek valódi forrásához, Krisztushoz (HIT).

De itt nem szabad megállnunk – az alapproblémát nem oldja meg, hogy kiássuk és leleplezzük önközpontú kapcsolati stratégiáinkat és manipulatív viselkedésmintáinkat! Ezek csak következmények. Az alapprobléma az, hogy kételkedünk Istenben!

“Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.”
– Jeremiás 2:13 (SzIT)

Elutasítottuk Krisztust, az élő vizek forrását – és emiatt szorultunk rá, hogy nevetséges és repedező ciszternákat ássunk magunknak. Ezért kell felfednünk legmélyebb történetünket

« vissza: A lélekgyógyítás alapjai Dr. Larry Crabb nyomán