A Biblia szerint nem kellene mégis fenyíteni és büntetni a gyereket?

fenyítésOLVASÓI KÉRDÉS:

Jézus kereszthalálával törölve van az az ige, hogy “Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg.” Példabeszédek 23:13-14; vagy “A bot és a fenyítés bölcsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára.” Péld. 29:15?
Én is fontosnak tartom a megbocsátást a gyermekeink nevelésében, sőt a kegyelem gyakorlását is, de szerintem fontos a megfenyítésük és a büntetésük is ahhoz, hogy egészséges felnőttek legyenek!

VÁLASZ:

Jézus természetesen nem törölte az Ószövetség törvényét, hanem betöltötte (eleget tett a követelésének):

“Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat”
– Máté 5:17

Tanításaiban újra és újra hivatkozott az Ószövetségre, tehát nyilvánvaló, hogy Isten érvényes igazságának, irányadó mértékének tartotta Isten ószövetségi kijelentését. Jézus emberré születése, élete, kereszthalála és feltámadása a korábbiakhoz képest mégis nagy fordulatot hozott az Istenhez és a törvényhez való viszonyunkban.

A bűnös ember nem tud elég engedelmes lenni Istennek

Mi, emberek, akárhogy igyekszünk, nem tudunk megfelelni a szent Isten tökéletes irányadó mértékének. Bűnös természetünk és Isten tökéletes törvénye között akkora áthidalhatatlan szakadék tátong, ami miatt még az emberi mérték szerint jónak számító emberek is méltók Isten halálos ítéletére (Róma 3:23, Róma 6:23).

Ha a gyerekeimmel töltött éveket arra akarom használni, hogy segítsek nekik megismerni Istent, akkor annyira Jézushoz hasonlóan kell velük bánnom, amennyire csak lehetséges.

A bűn lényege nem a külső cselekedetekben, viselkedésben van, ezek “csak” elárulják romlott állapotunkat. A gyerekek “rossz” viselkedésének megítélése még ennél is bonyolultabb, mert koruknál fogva olyan dolgok, amelyek egy felnőttnél a bűn jelei, egy kicsi gyereknél az életkorának megfelelő éretlenség velejárói (pl. egy csecsemő végtelenül önző, egy kétéves még nem tudja szabályozni az indulatait; sok kisfiú jópár évig nem tud megülni a fenekén… stb.) Mindannyian, gyerekek és felnőttek egy csónakban evezünk abban a tekintetben, hogy Isten irányadó mértéke érvényes ránk, és nem tudunk annak megfelelni.

Isten kezdettől fogva meg akart kegyelmezni

A Bibliából kiderül, hogy a megváltás terve már kezdettől fogva megvolt Istennél, mégis sok ezer év eltelt, mire megérkezett a megváltó, Jézus Krisztus. A Messiás előképeit, és a kegyelem gondolatát már az Ószövetségben sok helyen felfedezzük (számomra az egyik legszívbemarkolóbb Hóseás könyve).

Isten kezdettől fogva azon munkálkodott, hogy utánunk nyúljon (ahogy a pásztor az elveszett juhok után) és visszaszerezze az elveszetteket, a halálos ítéletet érdemlőket… mert nem szűnt meg szeretni bennünket. Nem azt a rosszat (halált) akarta adni nekünk, amit szent és igazságos törvénye szerint megérdemlünk, hanem azt a jót (az Ő közelében lenni), amit nem érdemlünk meg. Szent törvényét nem tette érvénytelenné, nem tette lejjebb a lécet… hanem Ő maga lett emberré, és Ő volt tökéletes helyettünk. Ő szenvedte el helyettünk még a bűn “zsoldját” is, a halált. Azt a halált, ami elkerülhetetlenül várt ránk, mert gyökereink elszakadtak az élet forrásától.

Jézus helyettünk élt Istenben bízó életet, helyettünk halta a mi halálunkat, és helyettünk győzte le a halált, hogy a saját halálunk helyett az ő életében részesüljünk

Jézus úgy töltötte be a törvényt, hogy megtette helyettünk, amit mi nem tudtunk megtenni: Ő élte azt az engedelmes, a törvényt a tettek és a szívbeli hozzáállás (lelkület) szintjén is mindenben tökéletesen kielégítő életet, ami nekünk lett volna Teremtőnk iránti kötelességünk. Istennek Ő adta meg a Neki járó emberi engedelmességet, tiszteletet, hűséget és dicsőséget.

Jézus magára vette a bűneinket is: bűnné lett értünk, hogy mi “Isten igazsága” lehessünk [ld. Megigazulás]. Isten ezért tart “igaz embernek” mindenkit, aki Krisztusban van – pedig újjászületésünk után sem lettünk tökéletesek, nem lettünk igazán engedelmesek, nem tiszteljük Őt tizedannyira sem, mint amennyire kellene. Nem vagyunk igazán hűségesek, és a tőlünk kapott dicsőség… hát, enyhén szólva mélyen alatta marad annak, mint amire méltó volna. Egyedül Jézus az, aki Isten gyermekének az életét élte… és a megváltás, az elképesztő (a mi fejünkbe bele nem férő) kegyelem azt jelenti, hogy Jézus mindezt helyettünk csinálta, az Atya pedig nekünk tulajdonítja Jézus tökéletes életét.

Mi a helyzet az Ószövetséggel?

Isten a történelem során fokozatosan jelentette ki magát, és önkijelentése végül Jézus Krisztus személyében vált teljessé (Zsidók 1:3, Kolossé 1:15, 19). Jézus az, aki az ember számára a legteljesebben kifejezi Isten természetét – Jézus, aki mindenben Isten irányadó mértékének megfelelően élt, és aki az irántunk (elveszett bűnösökért) való szeretetét pedig abban mutatta meg, hogy meghalt értünk a kereszten.

Hiszem, hogy a teljes Szentírást azért ihlette Isten, hogy Krisztusról tegyen tanúbizonyságot (János 5:39-40, 46-47; Lukács 24: 44-45), az Ószövetséget tehát Krisztusra gondolva kell olvasni! A teljes Szentírás Istentől ihletett, de az Ószövetségben még nem volt teljes a kijelentés, ezért az a kép, amit Istenről kapunk benne, nem mindig egyezik azzal a képpel, amelyet Jézus Krisztus megjelenített. Nem Isten változott, hanem a kijelentés teljesedett ki, a kép egészült ki és vált élesebbé az Újszövetségben.

Az Ószövetség ihletett szerzői még nem ismerték a “teljes Írást” (2 Timóteus 3:16); nem ismerték a titkot, “amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt” (Kolossé 1:25-26). Ez a “titok”, Krisztus üdvözítő kegyelme is Isten lényével, jellemével kapcsolatos: arról szól, hogy Isten alázatos, feltétel nélkül szeret, önfeláldozó, és kész volt meghalni értünk, hogy vele lehessünk.

Akkor honnan tudjuk, hogy igazából milyen Isten?

Hogy néz ki tehát Isten? Mint Jézus. Mint egy összevert ember, egy haldokló bűnöző a kereszten… aki a kínzóinak kér bűnbocsánatot.

Ha tehát azokat az éveket, amíg hatással lehetek a gyerekeimre, arra akarom használni, hogy segítsek nekik megismerni Istent (és nem pedig arra, hogy a felszíni viselkedésüket javítgatom, miközben a szívüket egyre jobban elrejtik előlem), akkor, azt hiszem, annyira Jézushoz hasonlóan kell velük bánnom, amennyire csak lehetséges. Együttérzéssel, gyengédséggel és türelemmel; soha nem erőszakkal.

Büntetés és jutalmazás az Ószövetségben

Mint említettem, az Ószövetség csak részleges képet ad Istenről. Az ószövetségi történetek azonban fájdalmasan reális képet festenek rólunk: az emberi természetről.

Isten népe újra, meg újra… meg újra letér a jó útról. Anyagi javakat halmoznak fel (készleteket gyűjtenek Isten tiltása ellenére), zúgolódnak, gyilkolnak, erőszakoskodnak, lopnak, veszekednek, és egymást vádolják. Az ószövetségi történetekben Isten megbünteti őket, megbánják a bűneiket… és aztán, kisvártatva, megfordulnak, és újra gonosz dolgokat művelnek. Megint bálványokat imádnak, megint egymással harcolnak, és megint megszegik Isten törvényeit.

Érdemes a nevelés szempontjából is újra elolvasni az ószövetségi történeteket. Megdöbbentő, milyen rövid időbe telik, hogy a rosszat ott folytassák, ahol abbahagyták. Az ószövetségi törvény szerint a bűn jog szerint büntetést érdemel. De nem fenekest, hanem halált. És az is kiderül belőle, hogy nem érdemes büntetnünk a gyerekeinket, mert a büntetésnek nincs jellemformáló hatása az engedetlen, megbízhatatlan, hűtlen emberekre.

Mi a helyzet a jutalmazással? Ha a rossz kioltása nem is okoz belső, erkölcsi változást, a pozitív bánásmód, a jó megerősítése talán segít a jellem formálásában?

Isten megszabadítja Izráel népét az egyiptomi szolgaságból, és szeretettel átvezeti őket a pusztán. Csodálatos módon gondoskodik az ennivalójukról, a melegről és a fényről; ők pedig erre aranyborjút csinálnak maguknak, az első adandó alkalommal, amikor a vezetőjük nem néz oda.

Isten gazdagsággal és hatalommal áldja meg Dávidot; Dávid pedig megszerzi magának egy másik férfi feleségét, mégpedig úgy, hogy megöleti a háborúban.

Isten megjutalmazza Salamont bölcsességgel és gazdagsággal; Salamon pedig háremet építtet magának, cifra palotát, és egy csomó templomot idegen istenek tiszteletére.

Világos, hogy a pozitív bánásmód, a jutalmazás sem formálja jobbá az ember lelkületét, sőt, gyakran vezet nemkívánatos eredményre.

Az Ószövetség végére mi is oszthatjuk Isten véleményét az emberi természetről:

Ebből elég. Bármit teszek, a népem nem becsül meg engem, és egymással sem bírnak kijönni. Kegyelemmel fogok velük bánni.
Mindenki, aki akar engem, az megkap – ingyen kegyelemből. Kikötések nélkül.
Nem érdemlik meg, de nem baj. Túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy a törvény igazságosságára bízzam őket – hogy azt kapják, amit érdemelnek.

És ekkor jön Jézus.

A fenyítő bot használatára biztató bibliai igék is a “teljes Írás” részei!
Mi a különbség a büntető fenyítés és a fegyelmezés között?
Miért nem büntetéssel nevelünk? A bibliai válasz

A fent idézett hozzászólás erre érkezett: Kegyelem és megbocsátás a KÉK nevelésben

A Biblia szerint nem kellene mégis fenyíteni és büntetni a gyereket?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Az a gyanúm, hogy ez még nem éppen a teljes kép nevelés témában, ha már a teljes írást emlegetjük. Ebből és a többi kettő fenyítős témájú cikkből is hiányzik a Zsidó levél12:5-11-el való foglalkozás (“Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.) Még egy gondolatébresztőnek ajánlom a Galata 3:19-25-öt. Utóbbi arról is tanít, hogy a törvény az még manapság is él, és hasznos, mert őriző és nevelő, de azoknak, akiknek még nem jött el Krisztus személyesen az életükbe. Szerintem.

Hozzászólások lezárva.