Önző a kisbaba?

baba-uvolt-2

Keresztény körökben gyakran hallom, hogy a kisbaba önzése a romlott bűnös természet jele. Ennek okán a lelkiismeretes szülő bűnként kezeli, és gondosan gyomlálja a csecsemő önző megnyilvánulásait. Valóban így van ez?

Mi az önzés?

Morális értelemben akkor vagyok önző, ha tudom, hogy más mit érez, és szándékosan úgy döntök, hogy nem érdekel… illetve jobban érdekel, hogy én mit érzek, vagy mit akarok. Akkor viselkedem önzően, ha nem vagyok tekintettel másokra.

A csecsemő önzése életkori sajátosság, nem pedig morális értelemben vett önzés (bűn), mivel eleinte fogalma sincs, hogy rajta kívül más is létezik. A kisbaba önközpontú világában Mami éppen úgy az ő saját része, ahogy a keze, vagy a lába. Később kezdi érteni, hogy édesanyja valahogy mégsem teljesen azonos vele, de hosszú időbe telik, mire arra is rájön, hogy Maminak őtőle függetlenül is vannak érzései. Még ezek után is beletelik némi időbe, mire a kicsi megtanul dolgokat mások szemszögéből is látni. Hosszú biológiai (érési) és szociális (tanulási) folyamat zajlik le, mire a gyerek megérti, hogy a másik ember nem ugyanaz, mint ő maga, hanem valaki más, akinek saját érzései vannak. További érlelődés, és a biztonságos kötődés folyamatos tapasztalása révén sajátít el valamennyi empátiát is: képes lesz belehelyezkedni más helyzetébe, és a másik ember szemszögéből is kezdi látni a dolgokat (pl. azt, hogy az ő saját viselkedése néha bánt másokat).

Amíg valakiben nem alakult ki az empátiás készség, addig morálisan nem “önző”. Amíg a gyerek az érettségnek erre a szintjére el nem jut, addig nem is képes az empátiára, tehát az empátiát nélkülöző viselkedése morális értelemben nem önzés, azaz nem bűn. Az egyetlen lehetséges módon reagál a külvilágra: önközpontú módon, mert koránál fogva még csak erre képes. Ő még nem tud adni, csak kapni. Mindenben kiszolgáltatott, mindenben Anyára és Apára szorul, akik felelősek érte és gondoskodnak róla.

Önző a szülő

Amikor az igyekvő szülő elkezdi a kisbabát lenevelni az “önzésről”, az azért is visszás, mert önző módon bánik a babával annak érdekében, hogy a kicsi ne legyen önző: nem siet oda hozzá, amikor sír, nem veszi ölbe, amikor babusgatásra vágyik. Mintha ezt mondaná: “Most nincs kedvem az igényeiddel foglalkozni… szerintem nem elég fontosak ahhoz, hogy figyelemre méltassam őket. Majd akkor foglalkozom veled, ha szerintem is eljött az ideje. Addig is tanulj meg várni. Nem érdekel, hogy mit akarsz. Majd akkor kapod meg, amit akarsz, ha kedvem lesz megadni neked.” Ha egy felnőtt bánik így egy másik felnőttel, azt mondjuk rá, hogy milyen önző! Nem?

Ha nem odaadóan, önzetlenül és türelmesen bánok a kisbabával, akinek fogalma sincs róla, mit jelent odaadónak, önzetlennek és türelmesnek lenni, miből, hogyan és kitől fogja megtanulni?

Talán érdemes volna ezt logikusan végiggondolni. Nem elég csak a vágyott eredményt (az önzetlen, másokra is tekintettel lenni tudó gyereket) szem előtt tartani… és nem elég csak az eredmény elérésére törekedni. Fontos abba is belegondolni, hogy a módszereink milyen tényleges hatást gyakorolnak azon az érettségi (illetve éretlenségi) fokon, ahol a gyerekünk most éppen tart.

Türelem és önzetlenség helyett valami egészen más…

Ha például következetesen nem vesszük fel a síró kisbabát az éjszaka kellős közepén, amikor tudjuk, hogy már eleget evett, és elég tiszta a pelenkája, eredményesen leszoktathatjuk arról, hogy megzavarja a nyugalmunkat – de ezzel az ő életkorában legelemibb szükségletet, a biztonságos kötődést tagadjuk meg tőle. Talán azt gondoljuk, hogy fontos jellemvonások, a türelem és az önzetlenség alapjait tanítjuk meg neki. Pedig annak a magját ültetjük el benne, hogy (1) nem számíthatok senki másra; (2) nem tudom, milyen valakiben bízva megnyugodni; és (3) nem muszáj odafigyelni mások sírására. Az pedig közöny, nem pedig önzetlenség.

Isten hogy bánik a gyermekeivel?

Nekem úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy tudjuk: itt van velünk, és megnyugodhatunk nála. A kötődő nevelés mai fogalom, de mintha eredetileg Isten találta volna ki:

“Hangosan kiáltok az ÚRhoz, és ő meghallgat szent hegyén.
Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az ÚR támogat engem.”
– Zsoltárok 3:5-6

“Amilyen jóságos az apa gyermekeihez, olyan kegyelmes az Örökkévaló azokhoz, akik tisztelik és félik őt!”
– Zsoltárok 103:13

“…csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az ÚRban most és mindörökké!”
– Zsoltárok 131:2-3

“Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél.”
– Zsoltárok 138:3

“Az ÚRnak minden útja igaz, és minden tette jóságos. Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.”
– Zsoltárok 145:17-18

“A gyermeket a helyreigazítás és fenyítés* bölccsé teszi, de a szabadjára engedett [elhanyagolt, magára hagyott] gyermek szégyent hoz anyjára.”
– Példabeszédek 29:15

“Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.”
– Ézsaiás 40:11

“Hallgass rám, Jákób háza, és Izráel házának egész maradéka, ti, akiket születésetek óta hordozok, világra jöveteletek óta viszlek: Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.”
– Ézsaiás 46:3-4

“Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!”
– Ézsaiás 49:15

“Bizony, ezt mondja az ÚR: Folyamként árasztom rá a békességet, mint megáradt patakot, a népek gazdagságát. Megszoptatnak, karjukon hordoznak, és térdükön ringatnak benneteket. Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.”
– Ézsaiás 66:12-13

“Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.”
– Jónás 2:3

“az ajtó már be van zárva, és velem együtt gyermekeim is ágyban vannak.”
– Lukács 11:7

“…olyan szelíden léptünk fel közöttetek, mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit.”
– 1Thesszalonika 2:7

“Ahol Isten szeretete uralkodik, ott nem marad hely a félelem számára. Sőt, amikor ez a szeretet egészen kiteljesedik, minden félelmet kiűz belőlünk.”
– 1János 4:18 (ERV)

szeretet-kiuzi-felelmet

Kapcsolódó
A biztonság forrása legyél, ne a félelemé
A hatékony nevelés titka

___________________________________

* A “fenyítés” szó itt nem szerencsés fordítás, mert nyelvünkben általában a testi fenyítésre, a bántó, büntető, félelemkeltő magatartásra asszociálunk e szó hallatán. A Biblia pedig nem bíztat félelemkeltő módszerek alkalmazására. Ld: Mi történik, amikor megfenyíted a gyerekeidet?, és a cikk alján a kapcsolódó írások is.

Önző a kisbaba?” bejegyzéshez ozzászólás

Hozzászólások lezárva.