Mitől fél a nő?

no-felelem-tmb« Mi teszi a nőnemű embert igazi nővé?

ANNA (ANyák NApi) konferencia (2013. Május 10-12.) – 3. előadás

pdf_logo

Most folytatjuk azt a témát, hogy mit kell tudnunk a saját nőiségünkről ahhoz, hogy jobban értsük magunkat, és a kapcsolatainkban jobban kifejezzük Isten természetét. A kimeríthetetlen témából két kérdést ragadunk meg: előzőleg arról volt szó, hogy (1) Mitől vagyunk nők, mit jelent, hogy nők vagyunk; most pedig abban fogunk egy kicsit elmerülni, hogy (2) nőként mitől félünk leginkább; mi az, ami leginkább akadályoz, vagy félrevisz minket?

Kétféle probléma akadályoz minket abban, hogy megragadjuk és kibontakoztassuk női azonosságunkat.

Az első gond rajtunk kívül helyezkedik el: a korszellem szexuális vonzerőként határozza meg a női szépséget, és a szexualitást más célra használja, mint Isten, aki nemiséget kitalálta. Erről volt szó az előző részben.

A másik probléma pedig nem kívül van, hanem belül: a bűn hatására elharapódzott az önzés a világban, emiatt pedig veszélyeknek vagyunk kitéve. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nyitott, befogadó és élet-fenntartó nők legyünk, azaz Isten eredeti terve szerint legyünk nőiesek. A felszín alatt félelem uralkodik bennünk, ami önvédelemre késztet és a nőiességünk feladásához vezet.

no-onvedelem

Larry Crabb mesélte (tavalyi pasztorálpszichológiai kurzusán), hogy amikor még a Colorado egyetem lelkigondozói programját vezette, sok gondot okozott az egyik diák, aki a program résztvevője volt. Gonoszkodó megjegyzéseket tett, és elégedetlenséget szított a diákok között is. Ő volt a tanszékvezető, ezért a tanárok hozzá küldték elbeszélgetésre ezt a lányt. A lány persze nem repesett a boldogságtól, mert nem magától ment oda, hanem kénytelen volt. Első látásra meg tudta állapítani, hogy a különben csinos lánytól a lehető legtávolabb áll a nyitott, befogadó és élet-fenntartó nőiesség.

Védekezett, a cinizmus mögé zárkózott, és dühösen viselkedett, hogy kontrollálni tudja a helyzetet valahogy. Amikor Crabb ajtót nyitott neki, ezzel kezdte:

– Szóval? Ki akar rúgni?

Gondolom, megvolt rá a kísértés. Crabb viszont azt mondta neki:

– Szeretnék tőled inkább kérdezni valamit.

– Ki vele! Mit akar tudni?

– Szeretném tudni, milyen volt, amikor 13 éves voltál, és az apukád azt mondta: “Kislányom, szeretném megünnepelni a születésnapodat. Szeretném megünnepelni a nőiesség szépségét benned, amit Isten ültetett a lelkedbe, hogy Isten céljaira megmutasd a világnak. Szeretném megünnepelni a belső szépségedet, kislányom.”
Szeretném tudni, milyen volt, amikor az apukád azt mondta két héttel a 13. születésnapod előtt, hogy szeretné megvenni neked életed legszebb ruháját, hogy az legyen rajtad, amikor majd a születésnapodon elvisz vacsorázni.
Szeretném tudni, milyen volt, amikor felpróbáltál egy csomó szép ruhát, és mindegyikben megmutattad magad neki, az apukád pedig olyan igazi apai elfogódottsággal mondta: “Ó, kislányom, ez gyönyörű… ez meg még annál is jobb…”, és végül kiválasztottátok a legszebb ruhát, amibe beleszerettél.
Szeretném tudni, milyen volt, amikor hazavitted a gyönyörű ruhát és beakasztottad a szekrényedbe?
Milyen volt, amikor eljött a nagy nap, és felvetted a gyönyörű ruhát, apukád pedig kijött a szobájából a legjobb öltönyében, a cipője kifényesítve, rád nézett, elmondta, mennyire szép vagy, kinyitotta neked az ajtót, és elvitt a város legszebb éttermébe.
És miközben együtt ültetek az asztalnál, szeretném tudni, milyen volt, amikor az apukád átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezedet, és a szemedbe nézett, és azt mondta, hogy “Átütő szépség sugárzik a lelkedből. Jó veled lenni, örül a szívem, hogy én lehetek az apukád. Életem egyik legnagyobb kiváltsága, hogy az apukád lehetek, és arra bíztathatlak, hogy mutasd meg Krisztus szépségét másoknak is a kapcsolataidban.”
Szeretném tudni, milyen volt, amikor ez történt?

no-apa-kislany

Persze soha nem történt ilyen, és Crabb nagyon jól tudta ezt. A cinikus, haragos lány sírva ült a székén. Mi, nők, nehezen hisszük el, hogy valódi szépség van bennünk, mert mindenféle sebet szereztünk, amikor kislányok voltunk.

Lehetek sebezhető?

Mindannyian el tudnánk mesélni a történetünket… és talán jó volna, egészséges volna, ha gyakorolnánk a sebezhetőséget, és elmondanánk egymásnak a történetünket. Talán mindannyiunknak van olyan története, kislány korából, aminek a következményeivel még ma is küzdünk.

Nekem például anyukám mindig nagyon rövidre vágta a hajamat. Minden újabb hajvágás idején ordítottam, ahogy a torkomon kifért, de könyörtelenül jött az olló, mert anyukám a rövid hajat tartotta egészségesnek. Az is fájt, hogy apukám ilyenkor nem lépett közbe. Azt hiszem, talán nem értett egyet anyukámmal, de nem tartotta elég fontosnak a dolgot ahhoz, hogy közbelépjen.

Mennyire utáltam, hogy akárhova mentem, mindig megkérdezték: “te fiú vagy, vagy lány?” és ha megmondtam, hogy lány, már jött is a következő kérdés, hogy akkor miért így nézel ki? Miért nincs hajad? Otthon királylányokat rajzoltam hosszú szoknyával, nyaklánccal, fülbevalóval, és gondosan kidolgozott hajfürtökkel… ugyanakkor rájöttem, hogy ha fiúsan is viselkedem, akkor ritkábban kell szembesülnöm a megszégyenítő kérdéssel.

Tíz éves elmúltam, amikor nyáron nullás géppel nyírták kopaszra a fejünket. Nem volt semmi bajunk, csak jó idő volt, szépen sütött a nap, és anyukám szent meggyőződése szerint a hajhagymáknak jót tesz a friss levegő és a napsütés… így minden gyerekének levágatta a haját nullás géppel. Akkor voltam életemben először fodrásznál.

no-identitas-keresesUgyanebből a szemléletből kifolyólag sose volt pörgős szoknyám, csini cipőm… és sose volt semmilyen kislányos dísz a nem létező hajamban. Anyukám minden ilyesmit fölösleges hiábavalóságnak tartott. Kalandos játékokat játszottam az öcsémmel, ügyesen másztam fára; babázás helyett pedig a környék kutyáit idomítottam.

A gyerekkorom tehát nem nyújtott ideális alkalmat saját női identitásom megragadására és kibontakoztatására. Mondhatnám, hogy a környezeti visszajelzések hatására a csírájában fojtódott el bennem a női öntudat.

Amikor hetedikben (életemben először) egy fiú felkért táncolni – egy hosszú hajú, helyes mosolyú fiú – megilletődően ízlelgettem a szokatlan szerepet. Az idill körülbelül 30 másodpercig tartott, amikor a fiú szellemeskedni akart, és Petikének szólított.

16 éves koromban növeszthettem meg először a hajam… és fogalmam sem volt, mit kezdjek a női mivoltommal, mert az előző 10 év fejlődési szakaszai és szükséges tapasztalatai e téren teljesen kimaradtak az életemből. Tudtam, hogy vannak emberi értékeim, de kifejezetten nőként addig nem gondolkoztam magamról. Különféle tehetségeim révén igyekeztem felhívni magamra a figyelmet, és volt, amiben sikerült is; de én voltam a legjobban meglepve, ha valaki úgy közelített hozzám, ahogy egy nőhöz közelednek.

Húszévesen feleségül mentem ahhoz a fiúhoz, akivel 18 évesen találkoztam… és e házasség 17 éve mégjobban megerősítette bennem, hogy nőként láthatatlan vagyok.

Az észrevétlenség félelme

Belül rettegek a láthatatlanságtól. Attól tartok, hogy senki – sem a többi nő, sem az anyám, sem az apám, sem a férfiak, sem a férjem nem látják meg a bennem lévő szépséget… már. ha van ilyen egyáltalán. Nem is nagyon hiszem, hogy valahol mélyen igazi szépség van bennem elrejtve. Lehetek olyan, amilyen vagyok? Lehetek sebezhető?

Van bennem valami? Van mit adnom?
Talán…

  • De mi lesz, ha ölelésre tárom a karom, és nem jön ide senki?
  • Csak azt szabad megmutatnom magamból, amiről tudom, hogy versenyképes és hatásos!

Dehát kövér vagyok! És már kezdődik is az anorexia (ön-éheztetés), vagy a bulimia (evészetek és önhánytatás ördögi köre)…

Egy bulimiában szenvedő lány mesélte, hogy jómódú családban nőtt fel, az édesapja felsőbb körökben forgolódott. Egyszer egy jelentős személyiséget vártak vacsorára. Ez a lány akkor még csak 6 éves volt, és úgy érezte, hogy az ő szerepe a családban nagyjából annyi, mint egy gondosan megmunkált műtárgy.

Aranyos kislány volt, és tudta, hogy szépen kell felöltöznie a fontos vendég tiszteletére. Amikor pár perccel a vendég érkezése előtt az anyukája meglátta, az egyetlen megjegyzése az volt, hogy “elfelejtetted kifényesíteni a körmeidet!” Hat éves kislány! Az anyukája idegesen becipelte a fürdőszobába és bekente a körmeit fényes, átlátszó lakkal. A kislány úgy érezte, hogy semmi más nincs bennem, csak a külső szépség. És amikor nagylány lett, éveken keresztül nagyon kicsapongó életet élt, fűvel-fával lefeküdt.

Mi volt a baja? Rettegett a láthatatlanságtól.

no-felelem

Nincs bennem más szépség, mint az, hogy szépen csillognak a körmeim. Nincs bennem más szépség, mint az, amit kéjvágyó férfiak élveznek. Nincs bennem semmi más, tehát gondoskodnom kell magamról, vigyáznom kell magamra, el kell bújnom dolgok mögé… és csak azt szabad megmutatnom, amiről tudom, hogy versenyképes és hatásos. Talán a zenei tehetség. Talán tudományos téren tudok elérni valamit. Talán a mutatós külsőm. De azt kell megmutatnom, amit észrevesznek, amivel hatással tudok lenni másokra.

Felkerül a fügefalevél… és a nő, akit Isten arra teremtett, hogy nyitott legyen, ölelésre tárja a karjait, és élet áradjon belőle… magára zárja az ajtót.

Azt hiszem, minden nő szeretne megnyílni, szeretne adni másoknak, szeretné továbbadni a kincseit; de sokan félnek, hogy van-e mit odaadni, és kíváncsi-e rá valaki egyáltalán. Ez a női alap-félelem. Félek, hogy nem vesznek észre, hogy nem tartanak igényt rám, hogy valaki átgyalogol a kincseimen, és könyörtelen kritikájával a földbe tapossa őket. Volt ilyen tapasztalat az én életemben is… ahogy szinte mindenki másnak.

Isten eredeti terve szerint a nő nyitott arra, hogy befogadjon, és kész arra, hogy életet adjon; de a biztonság kedvéért mégis sokszor magunkra zárjuk az ajtót, és uralkodni kezdünk. És ez nagyon szomorú.

Önző irányítás: manipuláció

no-felelem-fugefalevel

Amikor Ádám és Éva bűnt követett el az Édenkertben, pontosan ez volt a bűn következménye Éva számára.

“Az asszonynak ezt mondta [Isten]: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked,
mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.”
– 1Mózes 3:16

Az Egyszerű fordítás (ERV) szerintem jobban visszaadja az eredeti szavak értelmét:

“Szeretnél uralkodni a férjeden, mégis ő fog uralkodni rajtad.”

Önvédelemből szeretnél uralkodni, szeretnéd kézbe venni a dolgokat, és önvédelemből zárod magadra ajtót. El akarod intézni, tenni akarsz róla, hogy kockázatos módon senkit ne invitálj beljebb, mert ha azt mondod, amit Jézus, hogy “Hozzám mindig jöhetsz. Itt vagyok. Éhes vagy? Szomjas vagy? Szeretnélek megetetni és megitatni, amikor közeledsz hozzám…” – esetleg senki nem fog jönni. Nincs bennem szépség. Nincs mit adnom. Magamra zárom az ajtót. Sok nő él érzelmileg zárt ajtók mögött.

Isten belülről ragyogó szépsége tehet bennünket olyanná, akihez mások odamehetnek a hiányaikkal:

“Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.”
– József Attila: Gyermekké tettél (1936)

A nőies nőnek örömöt okoz, ha másokat magához ölelhet és gondoskodhat róluk. Az a nő viszont, akiben még mindig a félelem uralkodik, azt gondolja magában, hogy “nem merem megnyitni magam, hátha nem vesz észre senki… hátha nem jön ide hozzám senki”. Isten képmásának elesett hordozóit a rászorultság-érzet hajtja:  önző szükségletek – a “jár nekem” mentalitás.

Önző igények: “jár nekem”

Elszántan igyekszünk megszerezni magunknak azt, amire szükségünk van – de úgy, hogy Isten ne szóljon bele.

Ha rájöttünk, hogy mások nem törődnek velünk annyira, hogy felfedezzenek, igénybe vegyék, amit adni tudunk, és törődjenek azzal, amire vágyunk, elhatározzuk, hogy magunkról gondoskodunk. Magunknak fogjuk megszerezni a biztonságot és a boldogságot, ami jár nekünk. Ezt fejezi ki a L’OREAL szlogen – Mert Ön megérdemli!

Esetleg felismerjük önközpontú kapcsolati stratégiáinkat és manipulatív viselkedésmintáinkat, és esetleg még változtatni is próbálunk rajtuk! Ami nagyszerű… de az alapproblémát nem oldja meg. Az önvédelmi stratégiák, a taktikázó, ügyeskedő manipuláció csak következmény. Az alapproblémám, ami miatt az egészre rászorulok, az, hogy nem bízom Istenben! [ld. Amin a dolgok múlnak: a bizalom]

Bízhatok Istenben? Tényleg jó?

Ezért kell felfednem legmélyebb történetemet, emiatt kell feltárnom létező kétségeimet Istennel kapcsolatban. Őszintén szembe kell néznem a ténnyel, hogy végső soron minden önvédelmi stratégiám, az is, amikor mindent én akarok irányítani, és az is, amikor bezárom magam mások előtt, Istennel szembeni bizalmatlanság. Azért hazudok, mert szebb történetet akarok mesélni. Azért akarok szebb történetet mesélni, mert azt akarom, hogy jó véleménnyel legyenek rólam az emberek (és ez fontosabb, mint az, hogy krisztusi módok éljek). Az egészet azért csinálom, mert nem hiszem, hogy Isten eléggé szeret. A biztonságomat nem találom meg Jézusban. Igazából nem gondolom komolyan, hogy Krisztus elég a boldogságomhoz… tehát megszerzem magamnak, amire rajta kívül még igényt tartok.

Igazából nem tudom, fogalmam sincs, hogy Isten tényleg jó-e, vagy sem? Ha valóban megbízhatónak tartanám, akkor talán meg is bíznék benne. Nem?

Csak akkor vagyok képes rádöbbenni, hogy magamba kapaszkodom és nem Istenbe, ha ki merem mondani:

“Nem hiszem, hogy Isten elég megbízható ahhoz, hogy tudjam, jövőre is biztosan gondoskodik rólam anyagilag. Ismerek olyanokat, akikről, úgy tűnik, nem gondoskodott.”

no-bizhatok-istenben

Mit gondolsz igazából? Ki vele!

– Tényleg hiszed, hogy Isten ott volt veled, amikor molesztáltak? Ha ott volt, hogyhogy megengedte? Tényleg hiszed, hogy Isten jó? Vagy azt gondolod, hogy bizonyos dolgokban ő is tehetetlen?
– Tényleg azt gondolod, hogy Krisztus megbízható, miközben rákban haldoklik valaki, akit szeretsz?
– Tényleg azt gondolod, hogy Isten jó, amikor hagyta, hogy egy zavart elmeállapotú fiú 20 kisgyereket lemészároljon egy iskolában?
– Amikor semmit nem érzel Isten iránt, amikor a lelkiségre emlékeztető élmény csírája sincs benned, tényleg elhiszed, hogy Isten közel van hozzád?
– Tényleg azt gondolod, hogy igaz, amit a Biblia mond: “Isten szeretet” (1János 4:8, 16)?

Jó a felszínre hozni és leleplezni a bizalmatlan gondolatainkat Istennel kapcsolatban – és jó, ha imádságban odanyújtjuk őket közvetlenül Neki. Haragszol Rá? Ő tud vele mit kezdeni – a kétséged, a haragod Nála van jó helyen. Nála jó helyen van.

A Zsoltárok könyvében sok jó példát lehet arra találni, milyen az, amikor az ember a haragját és a bizalmatlanságát egyenesen Istenre borítja ki. Ha Istennel van bajom, azt közvetlenül Neki lehet és kell elmondani (elsírni, elüvölteni): Haragszom Rád…!

“…öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!”
– Zsoltárok 62:9

“…tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
– Filippi 4:6-7

Ha nem tárjuk fel a szívünket Isten előtt őszintén, a bennünk lévő haraggal, csalódásokkal és kételkedésekkel együtt, akkor az Isten iránti elégedetlenségünk a felszín alatt marad, tehát nem is tudunk vele mit kezdeni. Ha azonban ezeket az érzéseket – a szívünket imádságban Isten előtt kiöntve – felszínre hozzuk, akkor szembesülünk is saját titkos vágyainkkal, rejtett fájdalmainkkal, csalódásunkkal, és mélységes önzésünkkel. Ezen a ponton végzi el Isten a legmélyebb munkáját bennünk:

“megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”
– 1János 1:9

Az emberi kapcsolatokban átélhető igazi bátorítás és átlátszóság pedig az, amikor a szeretet és bizalom légkörében másokkal is meg tudjuk osztani történeteinket. Amikor megtértünk, nemcsak bocsánatot kaptunk minden bennünk lévő rondaságra, hanem lényünk legmélyebb központjába krisztusi indítékokat is helyezett Isten Lelke. Annak a lelke, aki társas lény: szeret másokat magához ölelni, és szeret gondoskodni.

Isten engem is olyannak teremtett, hogy az Ő szépségét tükrözzem tovább másoknak azzal, hogy nem rejtem el bennem megjelenő képmását, női tükörképét, amelyet mélyen belém rejtett, mivel nő vagyok, és olyan nő, aki Krisztus követője, Krisztus jegyese. Olyannak teremtett, hogy annak a Jézus Krisztusnak a szépségét tükrözzem vissza, aki befogad, aki ölelésre tárja a karjait és aki azt mondja:

“Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”
– Máté 11:28

Hozzám mindig jöhetsz. Itt vagyok. Éhes vagy? Szomjas vagy? Szeretnélek megetetni és megitatni, amikor közeledsz hozzám… – Ilyen üzenetet hordoz Isten személyiségének női tükörképe.

no-jezus-tukorkepe

Mindannyian küzdünk valamivel. De akármilyen élethelyzetben vagy, akármilyen háttérből jöttél, akkor is, ha szexuális bántalmazás áldozata voltál, ha nem volt jó apukád, és akkor is, ha nagyszerű apukád volt, és biztonságot nyújtó családban nőttél fel… van mivel küzdened.

De bármilyen helyzetben is vagy, a problémád nem haladja meg Jézus Krisztus képességeit. Akármivel is küzdesz, Jézus képes győzni, és képes felszabadítani a teljes értékű női létre. Lehetsz szép nő Isten országáért. Lehetsz királylány Isten országában. Jézus szeretete legyőzi a félelmedet; Vele együtt élvezheted, mit jelent olyan nőnek lenni, akit Isten önmagához hasonlóvá, befogadó és élet-fenntartó szépségének visszatükrözésére teremtett.

A nő, aki mintha élne… és a valódi nő, aki igazán él! (sorozat)
A NŐ – Isten szépségének hordozója
Mitől nő a nő?
Mitől fél a nő?
Folytatás:
A valódi nő, aki igazán él