Ki mondja meg, mi legyen?

Eszter úgy érezte, elérkezett a tűrőképessége végső határáig, és kifogyott az ötletekből. Amit viszont elmesélt, az túlságosan ismerős volt. Odaadó és szerető anya, aki nagy szeretettel és sok-sok figyelemmel veszi körül ötéves kisfiát. Bendi aranyos, de időnként rémesen viselkedik. Parancsolgat, veszekszik és követel… elvárja, hogy anyukája azt tegye, amit ő akar. Eszternek pedig már elege van ebből. Van, amikor úgy reagál a kisfia basáskodására, hogy maga is megbánja – visszakiabál rá, vagy elvesz tőle valamit. Nemrég például finom vacsorát készített a családnak. A pulykafalatokat paprikával és paradicsommal máskor mindig szívesen megeszi a kisfiú, de ezúttal nem volt hajlandó; azt követelte, hogy Eszter készítsen valami mást, csak neki. Eszter elvesztette a türelmét, és rákiabált a kisfiára: “Az összes játékod megy a kukába, ha el nem tűntetsz mindent a tányérodról!” A kisfiú megette a vacsorát, de utána nehéz éjszaka következett, Esztert pedig még mindig furdalja a lelkiismeret.

basáskodó kisfiú

Mitől parancsolgat egy gyerek?

Alaptévedés, amikor szülők vagy pedagógusok azt feltételezik egy basáskodó, parancsolgató gyerekről, hogy magabiztos és erős akaratú. Szinte soha nem az. A gyerekek fejlődésével foglalkozó kutatások szerint a gyerekek legtöbb viselkedési problémája azzal kapcsolatos, hogy a róluk gondoskodó felnőttekkel mennyire szoros érzelmi szálak fűzik össze őket (kötődés), és mennyire érzik a gondoskodásukat. A parancsolgató gyerekre ez különösen igaz.

A szülő-gyerek kapcsolat nem egyenlő partnerek kapcsolata. Nem olyan, mint egy kortárs-kapcsolat, vagy egy barátság. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy ne bánj a gyerekeiddel szeretettel és tisztelettel. Dehogynem! Elsődleges szülői feladod viszont nem az, hogy a játszótársuk legyél. A szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus viszony: olyan kapcsolat, ahol a szülő a gondoskodó, a gyerek pedig az, akiről gondoskodnak.

Rengeteg szülőt látok, aki Eszterhez hasonlóan szenved. Nagyszerű anyák és apák, akik szeretik a gyerekeiket. De annyira igyekeznek mindenben a kedvükre tenni, annyira próbálnak a barátaik is lenni, és a stressztől is kímélni őket, hogy a mindennapok döntéseit nem a gyerekeik igazi szükségletei, hanem a vágyai határozzák meg.

Pedig egy gyereknek arra is szüksége van, hogy rábízhassa magát legalább egy érett felnőttre, aki biztos a dolgában, és tud róla gondoskodni. Még akkor is, ha ez a gondoskodás néha azt jelenti, hogy ez a felnőtt korlátokat állít, ami miatt az ember gyereke reményei nem válnak valóra: nem kaphatja meg, amit annyira akar, kijön a sodrából, és keserves könnyeket hullat. Ha a gyerek úgy érzi, hogy senki nem kormányoz, a bizonytalanság megszűntetése érdekében ő maga ragadja meg a kormányt. Mintha azt mondaná, hogy “ha te nem irányítasz, kénytelen leszek én irányítani!” Ez persze nem tudatos, tehát kár megsértődni miatta.

Ráadásul minél érzékenyebb természetű egy gyerek, annál valószínűbb, hogy magához ragadja a kormányt, amikor úgy érzi, hogy a család hajója kormányos nélkül sodródik az élet tengerén.

Ami tovább rontja a helyzetet

Ha megérted, hogy a parancsolgatás oka a bizonytalanság, nem pedig a túlzott magabiztosság, a túltengő akarat, vagy a rossz modor, akkor rá fogsz jönni, hogy a megoldás is ennek a felszín alatti bizonytalanságnak a kezelésében rejlik. Sajnos azonban többnyire olyan tanácsokat kapunk, ami két szélsőséges felfogás egyikéből fakad, és csak fokozza a problémát.

Az egyik szélsőség a behaviorista gyökerű tekintélyelvű nevelés. A behaviorizmus azt mondja, hogy amikor a gyereked nem bír magával, vagy elfogadhatatlanul viselkedik, akkor erre a viselkedésre ellenlépéssel kell reagálnod. Azonnal állítsd le a rossz viselkedést, és tanítsd móresre a gyereket, mégpedig olyan hathatósan, hogy a jövőben se merjen hasonló dolgokkal próbálkozni. Ha a gyerek már eleve a bizonytalanság érzésétől szenvedett, nem fogja kisegíteni, hogy még rosszul is kell éreznie magát a viselkedése miatt, vagy el kell szenvednie valamilyen büntetést. Ha így bánsz vele, az üzenetet kapja, hogy nem érted meg, és nem gondoskodsz róla. A behaviorista (viselkedés-központú) megközelítések (a viselkedés módosítása jutalmazással és büntetéssel) rövidtávon gyakran “működnek” is, ha az átmenetileg jobb viselkedést működésnek tekintjük; hosszútávon azonban nem, sőt, az addigi problémákat sokkal rosszabbá teszik. Eszter ösztönösen idegenkedett a viselkedésmódosító megközelítéstől, de amikor komolyan dühbe gurult, mégis beleesett a csapdába. Megfenyegette Bendit, hogy ha nem fogad szót, elbúcsúzhat legkedvesebb játékaitól.

A másik szélsőséget azok az engedékeny szülők képviselik, akikre tisztelettel és együttérzéssel tekintek. Mindent megtesznek a gyerekeikkel való természetes és szeretetteljes kapcsolatért, de nem egészen értik a szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus természetét. Néha gyermekközpontúnak nevezik magukat, vagy gyermek által irányítottnak, sőt még kötődő szülőnek is, és tényleg ők a legodaadóbb szülők, akiket csak ismerek. Gyakran azért választják ezt az utat, mert nem akarnak úgy bánni a gyerekeikkel, ahogy velük bántak a saját szüleik. Rossz tapasztalatuk lehetett érzelmileg hanyagoló, vagy akár bántalmazó bánásmód is. Úgy gondolom, hogy ezeknek a szülőknek a szándékai csodálatosak; és én is teljes szívvel egyetértek a kötődő nevelés elméletével. A kötődő nevelés egyik fontos szabálya viszont éppen az, hogy nem egyenlő felek kapcsolatában zajlik! Eszter pedig egyenlő partnerként próbált bánni a kisfiával, és mindenben a gyerek vezetését követte. Boldoggá akarta tenni… de a kormány átadása minden gyerekben olyan érzést kelt, hogy a felnőtt nem visel róla gondot.

Folytatás következik: Hogy lehet elérni, hogy a gyerek ne basáskodjon, és a kapcsolatotok is jobb legyen?