Az érett ember önállóan is életképes

Dr. Gordon Neufeld szerint az érett személyiség három minimális kritériuma az, hogy valaki legyen

  1. önállóan is életképes,
  2. alkalmazkodóképes, és
  3. kapcsolatban is önmaga.

Akár élő sejt, akár növény, akár ember: minden fejlődő teremtmény magától törekszik arra, hogy önállóan is életképes legyen, függetlenül tudjon működni. A fejlődő ember, a kisgyerek is arra törekszik, hogy egyre inkább meg tudjon állni a saját lábán. Fejlődési programja hajtja abba az irányba, hogy – amikor megérik rá –, legyen önálló gondolkodása, saját értékrendje és legyenek saját céljai. Legyen saját, különálló személyisége. Ha a fejlődés feltételei adottak, a gyerek felnőtté érik. De sok olyan éretlen embert ismerünk, aki csak évei számát tekintve felnőtt. Mennyi múlik a szülőkön? Ezzel kapcsolatban is sokféle teória létezik, és persze téves elképzelések is élnek a köztudatban.

Téves elképzelés az önállóságra nevelésről

A hatvanas években született, a hetvenes években jött divatba, és még mindig jól tartja magát az a felfogás, miszerint a gyereket tanítani kell az önállóságra. Meg kell tanítani arra, hogy önálló legyen, különben nem lesz az. Az első életévben a kisbaba függősége, rászorultsága még rendben van, de azután már semmit nem szabad megcsinálni helyette, amit már önállóan is képes (volna) elvégezni. A hatvanas-hetvenes évek kultúráját áthatotta a függéstől, az egymásra utaltságtól való rettegés. Úgy gondolták, hogy siettetni kell a kicsik önállóságát. Nem bízták a természetre, hogy a maga idejében magától (Isten előre beléjük írt időzítése szerint) bontakozzon ki a gyerekek önállósága.

Ez egy téves felfogás, ami nem állja meg a helyét annak fényében, amit a gyerekek természetes fejlődéséről tudunk; szabaduljunk meg tőle! Az érettség jeleinek a valódi érés előtti erőltetése, a sürgető önállóságra nevelés kifejezetten veszélyezteti a gyerekek természetes önállóvá fejlődésének feltételeit.

Az önállóság természetes kialakulása

Minden gyerek természeténél fogva arra törekszik, hogy felnőjön. Ha megvannak a fejlődés feltételei, a gyerek egyszer csak magától fog olyanokat mondani, hogy “majd én!”, “én akajoooom!”, “egyedül!”, “ne segíts!” Megpróbál önállóan gondolkozni is. Kijelöli a saját határait. Amikor eljön az ideje, a gyerek magától választja ketté a világot: ÉN, és NEM ÉN. Enyém, és nem enyém.

Hiba volt azt gondolni, hogy a dolog rajtunk múlik, és az önállóságra külön rá kell nevelni a gyerekeinket. Elfelejtettük, hogy Isten tervszerűen alkotta meg az emberi természetet, és a fejlődési program, ha megvan rá a lehetősége, magától lefut. A mi részünk ebben az, hogy – pont úgy, mint egy kertész – a kedvező körülményekről gondoskodjunk.

Az önállóság korai erőltetésével (főleg a szülőktől való korai elszakítással) függ össze az a szomorú jelenség is, amelyet egyre több fiatalnál megfigyelhetünk: nem tudnak önállóan gondolkozni, nem alakul ki a saját, autonóm személyiségük. Ma kevés szülő és pedagógus törődik azokkal a feltételekkel, amelyek a valódi érettséghez szükségesek. Azt hisszük, attól nőnek föl a gyerekeink, ha szorgalmasan húzzuk és toljuk őket. Pedig amikor nem tartjuk tiszteletben Isten alkotásának természetes törvényeit, és mással foglalkozunk, mint ami a feladatunk, mindig kárt okozunk. Ha tudni akarjuk, mi a szülői feladatunk, azt is meg kell értenünk, hogy mi nem az.

Milyen lenne, ha egy kertész minden nap szorgalmasan huzigálná a növényeit, nehogy elfelejtsenek nőni, vagy nehogy rossz irányba nőjenek? Nem használna nekik, sőt, valószínűleg még hátráltatná is a fejlődésüket. A növények ott szenvednék el a legnagyobb kárt, ami a legfontosabb a fejlődésükhöz: a gyökérzetüket viselné meg legjobban a sok ráncigálás. Még a mesebeli répát is csak akkor kezdte húzni, tépni, cibálni és ráncigálni az apóka, az anyóka és a többiek, amikor már “jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett”.

Répamese - davidwenzel.com

Répamese – davidwenzel.com

Minden jó kertész tudja, hogy a fejlődést nem jó mesterségesen siettetni, mert a növény kimerülhet. Létezik olyan műtrágya, ami előrehozza a virágzást vagy a gyümölcstermést. Gyors és látványos eredményt hoz, de – miközben gyönyörűek lesznek a virágok – a gyökérzet fejletlen marad, a növény pedig idejekorán kifárad és tönkremegy. A gyerekeinkkel is ugyanez történik, ha nem a gyökereik táplálásával foglalkozunk, amelyek segítségével érett személyiséggé fejlődhetnek (amikor eljön az ideje); hanem helyette azon mesterkedünk, hogy minél előbb jelenjenek meg rajtuk az érettség virágai és gyümölcsei.

Isten minden gyerekbe belehelyezte a fejlődés természetes vágyát. Minden gyerek “nagy” akar lenni, ugye? Ha megvannak a fejlődés feltételei, ez a természetes vágy hajtja őket előre a felnőtté válás útján. Ha megvannak a szükséges feltételek, a méhben fejlődő magzat is a születés felé halad, és a születés ideje akkor jön el, akkor indul be magától, amikor a kis szervezet már képes a méhen kívüli életre.

szuletes

Még az a szerencse, hogy nem tudunk utasításokat adni a méhben élő magzatnak, különben már ott elkezdenénk a nevelését. Hagynunk kellene, hogy az önálló életre való megérés a maga természetes útján haladjon előre!