A kicsiknek következményektől védett “játszótéren” kell gyakorolniuk az életet

Játék közben szerezzük meg és gyakoroljuk az élethez szükséges képességeket

A régebbi korokban, a vadászó-gyűjtögető és a földművelő kultúrákban a gyerekek játék közben szerezték meg és gyakorolták az élethez szükséges képességeket. A felnőtteket utánozva, magukat majdani felnőtt szerepükbe beleélve minden műveletet eljátszottak. Játék közben ízlelték meg és gyakorolták mindazt, amire az adott kultúrában szükség volt az élethez. Játszva válhattak képessé az önálló életre. A mai gyerekek életéből viszont hiányzik ez a lehetőség. Elvesztettük azt a szülői tudást is, amit régebben még átvettek az idősebbektől a fiatalok: hogy a gyerekek kreativitása játék közben bontakozik ki.

Játék közben jön meg a kreativitás

A tudományos kutatóknak kellett újra felfedezniük ezeket. Ezért van az, hogy az olyan haladó cégek, mint a Google, amelyek szeretik az eredeti ötleteket, megpróbálnak több lehetőséget adni alkalmazottaiknak a játékra. Sok filmgyártó cég is óriási játszószobákat alakít ki, hatalmas szabad térrel. A BMW is valami hasonlóval kísérletezik. Azért alakítják ki ezeket a játszótereket, mert ki akarják használni az embereikből előhozható kreativitást. Üzleti érdekeik fűződnek hozzá, hogy komolyan vegyék: a játék a fejlődés előretörő csúcsa. A lehető legtöbb kreatív ötletet akarják előhozni az alkalmazottaikból, és már rájöttek, hogy erőltetéssel, szigorúsággal nem megy, de még jutalmazással sem. A kifejező és felderítő tevékenységből indul a szellem szárnyalása; a szabad játékból születik a kreatív alkotás.

Carl Larsson: Jó hely az úszásra

Carl Larsson: Jó hely az úszásra

Játék közben következményektől védett keretek között gyakoroljuk az élet dolgait

A ma elterjedt nevelési módszerek már a pici gyerekek életébe is behozzák a következményeket. Alighogy megértik a szavainkat, kezdődik a figyelmeztetések hosszú sora: ha ezt teszed, annak ez és ez lesz a következménye. Ha nem eszed meg a sárgarépát, nem leszel egészséges. Ha nem mosol fogat, lyukas lesz és kihullik. Már a 2-3 éves gyerekek életét is telepakoljuk következményekkel. Isten viszont nem ilyen működésre rendezte be a kisgyerekek agyát! Ők még nem tudnak következményekben gondolkodni. Mi pedig nem értjük, mit nem lehet ezen felfogni! Azért nem fogadják meg a következményekre figyelmeztető intelmeinket, mert a gondolkodásmódjuk nem következmény-alapú. A következmény munka-jellegű tevékenységre ösztönöz. Az élet első hat évében egyetlen gyereket sem lehet következménnyel ösztönözni; az ő természetes tevékenységük a játék, aminek pedig egyik legfőbb tulajdonsága, hogy nem munka. [Lásd: A játék nem munka]

Amikor kicsi gyerekeket “logikus következmények” segítségével próbálunk jobb belátásra bírni vagy fegyelmezni, nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy az élet első hat évében a gyerekek játszanak, nem dolgoznak. A tevékenység, a kifejezés, a felfedezés öröméért teszik, amit tesznek, nem a várható eredményért. Ha azt akarod, hogy a kicsid megegye a sárgarépát, tedd élménnyé a répaevést! Ha azt akarod, hogy a WC-be pisiljen, tedd élménnyé a WC használatát! Ha így gondolkozol a nevelés csínjáról-bínjáról, belőled is előjönnek a kreatív ötletek. Mi lenne, ha például tennél egy kis festéket a WC kagylóba, aminek megváltozik a színe a pisi hatására? Csak a fantáziád kiterjedése szabhat határt a lehetőségeidnek! Ha ebben a szellemben látsz hozzá a jó szokások kialakításához, be fog indulni a fantáziád is! Meglátod, nem lesz nehéz; te is élvezni fogod a varázslatot.

A kicsi gyerekek életében még nincs helye a következményeknek. A következményeket neked kell fejben tartanod, mert te vagy a felnőtt, és ezért fontos, hogy a szabad játék védett keretek között történjen, ahogy egy játszótér is akkor biztonságos, ha nem tart az úttest széléig. Te figyelj oda a következményekre, te legyél a felnőtt – és gondoskodj róla, hogy a kicsid következményektől védett helyen játszhasson! Felnőtt felelősségeink egyike, hogy védett, szabad játszótérről gondoskodjunk a gyerekeink számára.

Manapság nem szokás erre odafigyelni a családban vagy az óvodában! Nem adjuk meg ezt az előnyt fejlődésben lévő gyerekeinknek. Azt akarjuk, hogy minél hamarabb dolgozni kezdjenek. Idejekorán munkára fogjuk őket az elvárásainkkal, hogy elérjék a jó eredményeket, és őket tesszük felelőssé azért, hogy elkerüljék a rossz következményeket. Ebből a mentalitásból teljes mértékben hiányzik annak a megértése, hogy a gyerekeink gyerekek, és gyerekkorukban gyerekéletet kell élniük ahhoz, hogy – amikor eljön az ideje – egészséges, érett, figyelmes és felelősségteljes önmagukká nőjenek fel.

Szomorú látvány a sok kiégett tekintetű, érdektelen kamasz körülöttünk, akik nem kíváncsiak semmire, és nem akarnak felfedezni, megalkotni semmit. A játékosság szikrája sincs már meg bennük. Pedig nem szükségszerű, hogy 8-10 év múlva fásult tekintettel nézzen ki a fejéből a ma még eleven és kíváncsi kislányod, vagy a gazdag képzeletű kisfiad!

Minden kicsi gyereket legalább hat éves koráig, amennyire lehetséges, inkább fel kellene szabadítanunk a következményektől, nem pedig ráterhelnünk a következmények mérlegelésének felelősségét. Egészséges felelősségtudata is így fejlődhet ki benne, amikor eljön az ideje. Ha idejekorán várjuk tőle, hogy helyettünk ő legyen tekintettel tettei következményére, kimerítjük, kiégetjük és lefárasztjuk. Előnyhöz akarjuk juttatni, de átgondolatlan igyekezetünkkel az életkedvet és a kreatív energiát gyomláljuk ki belőle. Ne használd a következményeket nevelőeszközként a kicsi és erre még éretlen gyerekeiddel; inkább arról gondoskodj, hogy az általad kijelölt határokon belül következményektől mentesen, gondtalanul játszhassanak, mert vigyázol rájuk!

A kicsiknek következményektől védett “játszótéren” kell gyakorolniuk az életet” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves Kriszta! Nagyon jól, világosan fogalmazol, és örülök, hogy itt ez az írás végre, ami ellenpontozza a többit, ahol a nagyobb gyerekeknél fontos és időszerű következményekkel való nevelést/fegyelmezést szorgalmazod. Ez így nagyon kiegyensúlyozott. Ahogy nem várjuk el egy két hónapos csecsemőtől, hogy szobatiszta legyen, úgy nem várjuk el az óvodástól sem, hogy magától időben ágyba bújjon. Nem érett arra, hogy belássa, mi lesz a következménye a kialvatlanságának. Majd tizenévesen valamikor eljön ez a kor, és ezt éreznünk kell szülőként, hogy mikor mire érik meg a gyerekünk. És onnantól kezdve tényleg az lesz a hiba, ha szülőként meg akarjuk őt kímélni a saját felelőtlenségének a következményeitől, ahogy erre Mónika is utalt.
    Bár azt is muszáj itt leírnom, hogy bizony Isten engem úgy szeret, hogy nagyon sok rossz tettem következményétől megóvott már életemben. 🙂 Úgy sejtem, vigyáz rám, hogy soha ne törjek teljesen össze, és ne egy romhalmaz legyen az életem. Kivár, amíg beérek én is?

  2. Isten vajon minket is úgy nevel, hogy igyekszik megóvni a tetteink következményeitől?

    Hogy mit gondolok? Hát azt, hogy a következményektől védett gyermekből lesz az olyan felnőtt, aki úgy gondolja, nincs a tetteinek következménye. Nyilván nem lehet mondjuk répaevésre kényszeríteni a gyereket, de vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tenni akkor is, ha nem teszik számunkra élménnyé. És ha ezt gyerekkorban nem tanuljuk meg, akkor vajon mi változik meg felnőttkorra. A belátási képességünk is csak akkor fejlődik, ha idejében megtanítják. Egyébként ez egy nagyon jó nevelési modell, pont így lehet, gondolkodásra képtelen, mások helyzetébe magát beleélni nem akaró csőcseléket nevelni.

    Én azt gondolom, ha a gyermeket Igei módon szeretnénk nevelni, úgy ahogy Isten teszi velünk, minél előbb meg kell ismertetni a tettei következményeivel. DE! Nagyon fontos, hogy tudja, hogy a TETTEI KÖVETKEZMÉNYEI ELLENÉRE szeretjük, és nem azért, amit csinál.

    • Kedves Mónika! Egyetértek veled, és attól tartok, félreértetted, vagy nem elég figyelmesen olvastad el a cikket. A következményektől védett tér a szabad játékra nem azt jelenti, hogy a gyerekeket következmények nélkül kell nevelni! Ez itt nem a fegyelmezésről szól, hanem arról, hogy teremtsünk következményektől mentes játékteret a gyerekeink életében, ahol kísérletezhetnek, próbálkozhatnak, sok mindent megtehetnek játékból, a mi felügyeletünk alatt, és addig a határig, amíg ez a szabadság terjed.
      Tényleg ennyire félreérthetően fogalmaztam? Azt hiszem, abban, amit írtál, a ma divatos, mindenben a gyerekek kedvét kereső, engedékeny nevelési modellt kritizáltad, ahol nem a gyerek megy a felnőtt után, hanem fordítva: a gyerek követel, és a felnőtt igyekszik teljesíteni a kívánságait. Ennek, hozzád hasonlóan, én sem vagyok híve.
      A másik dolog, ami szintén fontos: Az újszülöttből fokozatos fejlődés során lesz érett felnőtt. Nem a szorgalmas tanítástól függ, hogy mikor, hanem a fejlődés Isten által megszabott ütemétől. A kisgyerek nem kisméretű felnőtt, akinek csak meg kell tanítani a helyes viselkedést, aztán, ha mindent szépen elsajátított, akkor rendben is van, ha pedig eltér tőle, akkor meg kell leckéztetni. A belátás, az önuralom, az önszabályozás és a felelős döntéshozatal nemcsak tanulás, hanem elsősorban érettség kérdése. Ha olyasmit kérsz számon a gyerekedtől, amire nem képes, akkor állandó keserves küzdelem lesz az életetek. A szülő kertészeti munkát végez (táplál, öntöz, metszeget, átültet, stb.), és Isten adja a növekedést (ami belülről fakad). Az érettség feltételeit meg kell teremtenünk (pl. a fent említett, keretekkel védett szabad teret is a játékra), és emellett türelmesen, szeretettel, következetesen kell tanítanunk, vezetgetnünk és terelgetnünk a gyerekeinket. De a gyerek Isten alkotása; élőlény, mint a “folyóvíz mellé ültetett fa” – nem élettelen emberi alkotás. Nemcsak az élete, hanem a fejlődési folyamata és időzítése is Isten műve.
      Ahogy a fogváltás idejét, és a maradandó fogak alakját sem tudjuk befolyásolni, mert ez a belülről fakadó fejlődés műve; viszont a fogak egészségéhez hozzájárulunk azzal, hogy gondoskodunk a fogak ápolásáról. Nem a szülő farag fogat a gyereknek, és nem a szülő húzkodja őket – kinőnek maguktól. De a szülő mégis sokat tehet azért, hogy a gyereknek milyen fogai lesznek, és hogy egy életen át ő maga hogy fogja őket karbantartani. Fontos tudnunk, hogy mi nem a dolgunk, hogy jól ellássuk azt, ami viszont a dolgunk.
      Nem mi neveljük a gyerekünkbe az érettséget, de a mi gondos ápolásunk teszi lehetővé, hogy valóban megérjen a maga idejében, és önállóan is életképes legyen majd. De “Isten adja a növekedést.” Nem munkadarabként kell vele bánni, hanem tiszteletben tartva természetének, fejlődésének törvényszerűségeit. “Mindennek rendelt ideje van”, a szülő pedig kertész, aki a rendelt időben gondosan elvégzi a munkáját, de nem cibál, farag és szaggat ész nélkül, ahogy ma sokan csináljuk, mert nem értjük, mi a dolgunk.

Hozzászólások lezárva.