A jó gyerekek drogja – és egy tragédia

Most egy tragikus eseményről szeretnék nektek írni, ami döbbenetes és visszafordíthatatlan. Egy család, akit ismerek és szeretek, a felfoghatatlannal szembesült egy héttel ezelőtt. Azért írok róla, hogy talán, ha tudunk az ilyesmiről, könnyebben megelőzhetők a hasonló tragédiák a környezetünkben.

Ma egy hete, február 12-én szerda este a szülei holtan találták 15 éves fiukat az egyik Budapest-környéki településen, a saját szobájában.

Elég jól ismertem őket. Kedves, normális család, elég jó iskolai légkör, elég jó barátok, tehát elvileg minden rendben volt. Ez a fiú is egy rendes, kedves, humoros, másokat mindig meghallgató, segítőkész fiú. Nagyon szerette a kutyáját, és néha egy-egy kóbor macskát is felgyógyított. Egy bátyja volt, aki szerette és jól bánt vele. És voltak barátai.

Ez a 15 éves fiú mégis a saját halálát okozta. A fürdőköpenye övével fojtotta meg magát.

A róla megemlékező weboldalon ez a bibliai idézet olvasható:

“De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!”
– Jeremiás Siralmai 3:21-23

Hogy lehet ez? Hogy történhet ilyesmi egy szerető család gondosan nevelt fiával, aki jó társasággal volt körülvéve, és jó iskolába járt? Nem hiszem, hogy lehet, vagy kell választ találnunk az ilyenkor mindannyiunkban megfogalmazódó kérdésre. Megtörténhet. Nem tudunk mindent kontrollálni. Megtörténhet még akkor is, ha a szülők, a barátok és a tanárok mindent a lehető legjobban csináltak. Ami ezután következik, azt nem olyan hozzáállással írom, hogy “bezzeg, ha ezt és ezt másképp csinálták volna, akkor…” Ugyanakkor lehet és kell is tennünk a megelőzés érdekében. Jó, ha tudjuk, mi mindennel találkozhatnak az éretlen kamasz gyerekeink, mert ha tudjuk, valamit tehetünk, és jobban figyelhetünk. Azzal együtt, hogy valóban Isten kezében van az életünk és az övék is, napjaink számát is beleértve; és Isten valóban jó, irgalmas és hűséges.

A jó gyerekek drogja

Az interneten évek óta népszerű, és egyre inkább terjed az úgynevezett “jó gyerekek drogja”, a “fojtogatós játék” (angolul choking game). Rövid ideig megakadályozzák, hogy oxigén jusson az agyba, és ezzel ájulást, de ugyanakkor eufórikus érzéseket lehet elérni anélkül, hogy drogot kellene szerezni. A tinik többnyire azt hiszik, hogy nemcsak ingyenes, de veszélytelenebb is ez a módszer a kémiai szereknél. És a törvény sem üldözi.

Amerikai statisztikák szerint (2012) 100 megkérdezett kamasz közül 16 már próbálkozott vele. A tinik szinte mind tudnak róla, a szülők és a tanárok viszont általában hírét sem hallották. Magyar adatot nem tudok idézni, mert nem találtam sehol, pedig a dolog sajnos nálunk is terjed.

Legnagyobb veszélye a maradandó agykárosodás – a nem jól végződő “játék” gyakran vezet ehhez. Kisebb százalékban halálos kimenetelű, különösen olyankor, amikor valaki egyedül próbálkozik és úgy ájul el; ilyenkor nincs, aki segítséget hívjon, ha baj van. Ismerőseim fiával is ez történt. A frottir öv nem engedett ki, amikor elájult, ő pedig valószínűleg arra számított, hogy ha elernyed a keze, kioldódik a szorítás.

Milyen jelekből gyanítható, hogy érintett a gyerek?

  • Fizikai jelek:
    • Bevérzett szem
    • Fejfájás
    • Nyomok a nyakon (vagy olyan ruházat, ami takarja a nyakat)
    • Tűszúráshoz hasonló, pötty alakú, bőr alatti bevérzések az arcon, a szemhéjon, vagy a szemen
  • Viselkedés:
    • Zavartnak tűnik, miután egyedül volt egy ideig
    • Ingerlékenyebb és ellenségesebb, mint korábban
    • Még jó időben is magasnyakút, vagy sálat hord
  • Kötél, sál, öv hever a szobájában, esetleg a bútorhoz rögzítve
  • Kutyapóráz, fojtónyakörv vagy ugrókötél bukkan fel indokolatlanul a holmijai között.

[Az árulkodó jelek forrása: Choking Game Prevention]

choking-game

Szinte minden kamasz veszélyeztetett

Elvileg bármelyik kíváncsi kamaszunk megpróbálhat ilyesmit; az új, izgalmasnak ígérkező, különleges élmények vonzanak minden igazi kamaszt. De fogékonyabbak az ilyen kockázatos örömkeresésre azok, akik inkább a társaik körében érzik otthon magukat, mint a családban, és akik számára a többiek véleménye fontosabb, mint a szüleiké. A szülők nem ismerik a titkaikat, a társak elfogadása és nagyrabecsülése pedig minden másnál fontosabb számukra az életben. Ezek a gyerekek a többieknél is inkább érzik úgy, hogy az ilyen kockázatos, merésznek hitt dolgokat simán megéri bevállalni, ha ettől népszerűbb lesz az ember. A mai tinik szinte mindegyikéről elmondható sajnos, hogy a kortárs-csoport lép a kapcsolat fontossága szempontjából a család helyébe. Az ő mikrotársadalmukba próbál beilleszkedni, köztük érzi otthon magát, az ő normáiknak igyekszik inkább megfelelni, velük osztja meg a szívét. Annyira általános ma már a kortárs-oritentáció, hogy azt hisszük, ez a természetes kamaszkorban, pedig nem az! Csak manapság általános, a második világháború óta született generációk körében, a “nyugati” (ipari forradalom által érintett) országokban, így nálunk is. Az emberiség történetében korábban nem volt ekkora szakadék a generációk között. Nem erre vagyunk teremtve, nem ez a normális!!!

A fojtogatós játékot leggyakrabban 12-13 évesek próbálják ki, ekkor a legérzékenyebbek a gyerekek a társak elismerésére; de nagy a szórás, 6 és 19 éves kor között vannak az eddig napvilágra került esetek. Ismerőseim fia, aki ma egy hete halt meg, 15 éves volt. Egyelőre nem derült ki, honnan merítette az ötletet; a tragédia előtt egyetlen szülő vagy tanár fülébe sem jutott el a veszélyes játék híre.

Nem mindig egyedül csinálják, néha csoportosan, egymást fojtogatják, ami egy fokkal kevésbé veszélyes, mert legalább van ott valaki, aki segíthet, vagy segítséget kérhet, ha rosszul sül el a dolog. A halálos veszélyről elvileg tudnak a kamaszok, de azt gondolják, hogy “én nem vagyok olyan béna, velem ez nem történhet meg”. Ez a fiatalos mentalitás teljesen normális. Különben is megszoktuk már a “halálos” veszéllyel való riogatást: minden doboz cigarettára rá van írva, hogy halált okozhat. Arra viszont valószínűleg nem gondolnak a fojtogatós játékot próbálgató tinik, hogy milyen szörnyű lehet egy életet agykárosodottként leélni!!! Ez pedig sokkal gyakoribb következmény, mint a halál.

Az ilyen jellegű baleseteket rendszerint öngyilkosságnak, vagy öngyilkossági kísérletnek minősítik, ezért sem hallunk róla ifjúságvédelmi keretek között.

Sajnálom, hogy most ilyen borzasztó dologról kell írnom, de érdemes az ilyesmiről is tudnunk, hogy amennyire lehet, megpróbáljuk megelőzni – beszélgethetünk róla a kiskamaszokkal, a szülőtársakkal, és ha lehet, a gyerekek tanáraival is, hogy tudatosodjon: ilyen is van.

Mit tehetünk?

A legjobb megelőzés (amit könnyű javasolni, és nehéz elérni), hogy a gyerekeink velünk, a róluk gondoskodó felnőttekkel bensőségesebb, többet jelentő kapcsolatban maradjanak a kamasz évek alatt is, mint a velük egykorú barátaikkal. Ha a mi véleményünk jobban számít, akkor komoly védelmet nyújthatunk nekik. Könnyebben elviselik a kortárs-nyomás fájdalmait, az esetleges lekicsinylő, bántó, megalázó megjegyzéseket is, és kevésbé érzik élet-halál kérdésének, hogy elnyerjék a többiek elismerését. És ha úgy érzik, hogy minden titkukat megoszthatják velünk, akkor nagyobb eséllyel beszélik meg velünk az ilyen izgalmasnak tűnő játékokat is, még mielőtt olyan kockázatot vállalnak, amit nagyon nem kellett volna. Persze ez a fajta szülő-gyerek kapcsolat pici korban kezdődik, és nem könnyű folyamatosan fenntartani… a szokásos szülői hozzáállással nem is lehet. Általában azzal rontjuk el, hogy azt hisszük, a folytonos faragás és tanítás (kioktatás) a dolgunk, és hatalmas jószándékkal bár, de kapcsolatrongáló módszerekkel nevelünk. Bárcsak soha nem volna késő rájönni, mennyire fontos a kamaszévek alatt is a bizalmas szülő-gyerek kapcsolat!

Követeléssel és tiltással persze ezt sem lehet elérni. Nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy velünk akarjon lenni, és a mi róla való véleményünket tekintse mérvadónak. Dr. Gordon Neufeld szerint a kicsikkel szinte mindig, de még a kamaszok 80%-ánál is meg lehet teremteni a kortárs-nyomás veszélyes következményei ellen a legnagyobb védettséget adó bizalmas szülő-gyerek (vagy ennek hiányában a nagyszülő-unoka, vagy tanár-diák) kapcsolatot.