Szabadítsd meg a gyerekeidet az óvoda és az iskola főszerepétől

Miért fárasztó sok szabadidős elfoglaltság?

Sok gondos szülő úgy érzi, hogy ha képességek és kapcsolatok tekintetében is rendesen fel akarja készíteni a gyerekét az életre, akkor hét közben egyik különóráról a másikra, hét végén pedig egyik szülinapi zsúrról a másik társasági eseményre vagy versenyre kell fuvaroznia. Pedig már az óvodában és az iskolában is szervezett tevékenységgel töltik az időt a gyerekeink, ahol egymást váltják a képességfejlesztő foglalkozások. Ha a többi idejüket is beosztjuk, ha még a szabadidejüket is “hasznosan” kell tölteniük, mikor lesz idejük játszani?

Miért fárasztó a szünet?

Az iskolában elvileg azért van a szünet, hogy a gyerekek ki tudjanak kapcsolódni, tudjanak egy kicsit játszani, lazítani két óra között. Ami viszont ilyenkor folyik, az minden, csak nem játék. Az éretlen gyerekek annyira vágynak egymás elfogadására, annyira fontos nekik, hogy összetartozzanak, annyira félnek az elutasítástól és a kiközösítéstől, hogy amikor egymással vannak, állandóan ezzel foglalkoznak. Nem a játék köti le őket, hanem az, hogy ki kinek a barátja, ki kivel játszik vagy nem játszik, kit nem hívtak meg a szülinapra, ki van velünk és ki nincs velünk. A kicsik között is egyre népszerűbb szociális média (a facebook és társai) állandó jelenlétében pedig az iskolások már otthon sem tudnak megpihenni a kortársaknak való megfelelés kényszerétől. A közelségre való törekvés komoly munka, komoly stressz; ilyen feszültségben képtelenség játszani, és lehetetlen fejlődni!

Az iskolai szünetekben a vér kortizol nevű stresszhormon-szintje nem csökken (ahogy kikapcsolódás hatására lennie kellene), hanem emelkedik. A munka állapotát (szimpatikus idegrendszer) nem váltja fel a nyugalom állapota (paraszimpatikus idegrendszer). Kortársaik társaságában magukra hagyva tehát a gyerekek a szabad játékra szánt időben sem tudnak kikapcsolódni és valóban játszani. Emiatt nem kipihentebbek a szünet után, sőt, kimerültebbek. Az iskolai szünet egyetlen haszna, hogy a tanár kifújja magát; a gyerekek viszont ezalatt nem pihennek.

kortars-nyomas-04

Az egésznapos kortárs-közösség nem kicsiknek való!

Gyökeres változásra volna szükség a közoktatási rendszerünkben, és pont nem arra, hogy a gyerekek egyre fiatalabb életkorban kényszerüljenek egész napra népes kortárs-csoportokba. Ellenkező irányú változás: a rugalmas, és minél későbbi iskolakezdés szolgálná az elfogadható családi háttérrel rendelkező gyerekek egészségesebb testi-lelki fejlődését!

Egyelőre azonban még szakmai körökben is az a többségi vélemény, hogy minél több időt tölt a gyerek közoktatási intézményekben, annál nagyobb előnnyel kezdi az életet, annál termelékenyebb és hasznosabb tagja lesz a társadalomnak. Pedig ez a felfogás ellentmond mindennek, amit az ember biológiai pihenés-munka ciklusáról tudunk! A kisgyerekek legfontosabb tevékenysége a szabad, valódi játék nem szórakozás, nem romantikus ideál, nemcsak arra jó, hogy szép gyerekkori emlékekkel gazdagodjunk! A szabad, valódi játék az ember egészséges fejlődésének egyik nélkülözhetetlen alapfeltétele! Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a játék, és nem a munka a fejlődés előretörő csúcsa. Ha egészséges gyerekeket akarunk nevelni, ha azt akarjuk, ogy olyan emberekből álljon a jövő társadalma, akik alapjában véve jól vannak és van kedvük élni, akkor érdemes volna ezt komolyan vennünk.

Akik később kezdik az iskolát, jobb eredménnyel fejezik be. Akik pedig korábban, azoknak végig nehezebb. A kutatási eredmények nem támasztják alá korábbi elképzeléseinket.


hangfelvetel-kek-neveles

Ezt a cikket Gergely Eszter hangján meg is hallgathatod!

Köszönöm, Eszter!

A továbbiakban a valódi megnyugvásról szeretnék írni. Arról a nyugalomról, ami a fejlődést támogatja, nemcsak arról, ami felszabadít a teljesítménykényszer nyomása, vagy a konkurens szórakoztatás alól.  A valódi megnyugvás mély, belső nyugalom. Erről lesz szó legközelebb…

Angolosoknak ajánlom ezt a rövid interjút Dr. Máté Gáborral:

Szabadítsd meg a gyerekeidet az óvoda és az iskola főszerepétől” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves Krisztamami!
    Nagyon tetszik az oldal, sok olyan dologgal találkoztam, amit én is hasonlóan gondolok. És olyanokkal is, amikbe eddig bele sem gondoltam, de logikus, és teljesen elfogadhatónak tartom.
    A fenti írással teljesen egyet tudok érteni.
    Ami engem nyugtalanít, az az, hogy kevesen vannak ma olyan helyzetben, hogy ezt megvalósíthassák. Pl csak annyit is nehéz megtenni, hogy ebéd után hazavigyük a gyerkőcöt, hiszen a egy anya általában napi 8 órát dolgozik a munkahelyén…
    Az általános iskolai emlékeim viszont kicsit megnyugtatók az előbbi szempontból, mert:
    Az osztályunkban nagyon jó volt a légkör, pedig 30 fős volt az is. Mégsem alakult ki az említett kortársak közti hierarchia, megfelelési kényszer, a (tehetséges, szerető) tanáraink határozták meg alapvetően az osztály közhangulatát. (Napközis voltam, tehát egész nap bent voltam az iskolában.) Hogy ez minek volt köszönhető? Nem igazán tudom, talán a legtöbb odajáró gyerek megkapta a maga szeretet adagját otthon?
    Viszont sok ismerősöm általános iskolai élményei egyértelműen a cikkben leírtakat tükrözik. Társakhoz való kötődés, szülők elutasítása…

  2. Hát én tisztelem becsülöm az értelmes és jóindulatú embereket, de ennyire sommásan azért nem jelenteném ki ezt az egészet. A mai gyerekek automatikusan pörgősebbek, energikusabbak, minden erre vezeti őket, kikerülhetetlen. Persze remeték mindíg lesznek, de ez nem jellemző. A gyerek szándékolt és indokolatlan visszatartása a közösségtől lehet, hogy pillanatnyi látszólagos előnyt adna, de gyorsan visszarúg. Másfelől ez gyerekfüggő, mert nincs két egyforma természet. Ha az én lányomat késleltetük volna iskolakezdetnél, nagyon rosszul járt volna. Ha visszafognánk a maga által kívánt dolgait, lefojtanánk, ami rombolna. Nem mi akarunk-küldünk-zavarunk: maga akar ezer dologt megismerni és csinálni. Kimerül? Néha igen. Akkor ne engedjük? De engedjük, bizony. Csak mögötte kell állni és a mindennapokban segíteni, játszani vele, engedni, hogy saját üteme és elvárásai szerint meneteljen. Ha belefárad, megunja, majd abbahagyja – kutya nem zavarja ustorral semmi után. De fékezni, kivonni a késöbbi egész életét meghatorozó környezeti történésekből, sterilizálni és a magunk óvó-védő félreokosságait ráerőltetni – vétek. Mindenki ismerje meg tisztességgel a saját gyermeke saját igényeit és lelkét – és a szerint, egyedileg segítse a saját útját járni. Nálunk legalábbis valami ilyesmi van, és köszönjük, jól működik.

    • Kedves József! Később is látogass vissza és olvass tovább; talán világosabbá fog válni számodra is, hogy a KÉK neveléstől mennyire idegen a romboló lefojtás, a fékezés, a környezeti történésekből való kivonás, a steril óvó-védő elkülönítés és hasonlók, amiket írtál.
      Az, hogy a kicsik ne töltsék az egész napjukat intézményes, nagy kortárs-közösségben, nem ugyanaz, mint visszatartani őket “a” közösségtől. Családi, vagy családias körülmények között nyugodtan játszhatnak más gyerekekkel, ahol egy felnőttre nem 25-30, hanem mondjuk 6 gyerek jut, akinek a jelenléte elég ahhoz, hogy ne alakuljon ki a gyerekek között hatalmi rangsor és ne bántsák egymást. Ez ugyanis a kortárs közösségekben átélt stressz fő oka, és minden olyan gyerekcsoportban magától kialakul, amelynek a “rendjét” a gyerekek egymás között ösztönösen, az erőviszonyok alapján alakítják ki. Akár 3, akár 13 évesek.
      A következő hetekben és hónapokban jobban összeáll majd (remélem, számodra is) a kép; addig is köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet.

Hozzászólások lezárva.