A “jó” gyerek átérzi, amikor a törekvése hiábavaló

« KÉK fegyelmezés

A harmonikusan fejlődő és viselkedő gyerekre az is jellemző, hogy elmozdíthatatlan akadályba ütközve át tudja érezni, hogy törekvése hiábavaló.

Isten e téren sem hagyott bennünket magunkra a gyerekneveléssel. Gondoskodott természetes megoldásról az olyan viselkedés megszűntetésére is, ami nem visz sehová.

Ez az alkalmazkodás-elengedés természetes folyamata, ami az érett személyiség kibontakozásának elengedhetetlen része. Nemcsak az értelmetlen viselkedésből gyógyít ki bennünket, hanem még a kezdetben természetes végtelen önközpontúságból és a “jár nekem” mentalitásból is.

Tudjuk, milyen érzés egy elmozdíthatatlan akadály falába ütközve nagyot koppanni. Sehogy nem megy, amivel próbálkozunk. Valami keresztezi az utunkat, akadályoz, korlátozza a lehetőségeinket. Komolyan vett törekvésünk meghiúsul. Valami, ami fontos volt, örökre elveszett. Milyen nehéz felfogni, hogy tényleg nem érdemes tovább próbálkozni! ha mélyen átérezzük, akkor felszabadul a rá pocsékolt energia, elgyászolhatjuk és továbbléphetünk. A gyerekeink is így vannak ezzel. A másfél-kétévesek élete telis-tele van frusztrációval. Időbe telik, mire képes lesz elengedni, ami nem megy – gondolj csak a “dackorszak” hatalmas jeleneteire. Ahhoz, hogy feladja, ami nem sikerülhet (pl. felfogja, hogy amikor nemet mondtál neki, akkor tényleg nem lesz meg az akarta), előbb mélyen át kell éreznie a veszteségét.

Veszteség és frusztráció

Egy gyerek minden nap beleütközik olyan akadályok falába, amelyeket nem tud elmozdítani az útjából. Minél kisebb, annál gyakrabban. Olyasmit próbál kontrollálni, amire nem lehet hatással: a testvére nem hajlandó azt csinálni, amit ő akar. A lufi elszáll. A bögre, amit csak egy pillanatra engedett el, leesik és összetörik. Anya nemet mondott. A kishajó elsüllyedt. A fagyi leesett. A nagypapa meghalt. Sokféle veszteség ér egy kisgyereket:

frusztracio-01

Nem bírja rávenni a kutyát, hogy a másik sarokban egyen!

frusztracio-02

Nem tud bemászni az autóba!

frusztracio-03

A futószalag elvitte a mogyorókrémes üveget!

Egy kicsi gyerek élete csupa frusztráció. A fejlődés útján akkor halad tovább, amikor felfogja, hogy nem tud mindent irányítani. Van, ami nem lehetséges, van, ami nem megy, van, ami végleg elveszett. Hiába rúgkapál ellene. Nincs mit tenni. El kell engedni, el kell siratni.

Az alkalmazkodás-elengedés folyamatát a pszichológusok adaptációs folyamatnak hívják, a Biblia pedig megtört szívnek, töredelemnek. Az értelmetlen és eredménytelen viselkedésnek ez a természetes és egészséges megoldása. Az adaptáció a veszteség csődélményén keresztül távolítja el a gyerekekből az értelmetlen, sehova sem vezető viselkedést… és belőlünk is.

Szembesülés a veszteséggel

Akadályba ütközve az ember akkor tud irányt változtatni és továbblépni, ha előbb átéli a teljes csőd, a veszteség élményét: azt, hogy valamit tényleg nem tud irányítani. Van, ami nem lehetséges. Van, ami végleg elveszett. A dolgok nem mindig úgy mennek, ahogy én akarom. Hiába rúgkapálok ellene. Nincs mit tenni, csak sírni.

maze-03

AZ ÉLET LABIRINTUSÁBAN járva jó irányban változtat rajtunk, amikor áthatolhatatlan, megmászhatatlan akadályba ütközünk és zsákutcában találjuk magunkat. A lemondás és az elengedés képessége, az alkalmazkodóképesség nagyon fontos az éretté válás folyamatában.

Az ilyen helyzetek nevelik a gyerekeket is. Az alkalmazkodóképesség érési folyamatát támogatod olyankor is, amikor valamit nem engedsz meg neki.

Vállalod, hogy a veszteség közvetítője legyél?

Anya NEMet mondott. Azt mondta: “Ebből elég. Ezt most el kell tőled vennem”… “Van itt egy szabály”… “Nem lehet”… “Nincs több.” Mi történik, amikor ilyesmivel szembesül a gyereked? Frusztrálódik, igen. De ahhoz, hogy végül kikeveredjen belőle, előbb fel kell fognia, mélyen át kell éreznie, hogy olyasmivel áll szemben, ami ellen esélytelen a küzdelem. Át kell éreznie, hogy veszteség érte.

Ez is a mi csodálatos felelősségünk része. Szülői feladatkörünkhöz az is hozzátartozik, hogy időnként a veszteséget kell képviselnünk. Amikor a gyereknek az a JÓ, hogy ne kapjon meg valamit, ne tehessen meg valamit, ne mehessen el valahova, ne azt egye, amire szemet vetett, egyszóval, hogy ne teljesüljön a vágya, nemet kell mondanunk, és ezzel veszteség-élményt okozunk. A veszteség-élmény jótékony hatással van a fejődésére, de csak a bizalmas gondoskodó-elfogadó kapcsolat védelmében. Ha dühös, vagy fájdalmas érzéseivel magára hagyjuk, kinevetjük, vagy megszidjuk, akkor a fejlődést is hátráltatjuk, és a kapcsolatunknak is sokat ártunk.

Nemet kell tehát mondanod, de nem elég nemet mondani. Együtt kell maradnod vele a veszteség élményében egészen addig, amíg a zsákutcában toporog és dühöng. Meg kell várnod, míg mély megrendüléssel át is érzi, hogy most veszteség érte, amin nem tud változtatni. Ott kell lenned mellette a zsákutcában, és gyengéden, de határozottan képviselned kell a labirintus áthatolhatatlan, megmászhatatlan zsákutca-falát. Egészen addig, amíg felfogja, hogy ez a fal tényleg áthatolhatatlan és megmászhatatlan, és bánatosan sírva nem fakad.  Ez mindig tovább tart, mint amennyi időd van rá. De ki kell várnod, hogy a dühös próbálkozás bánatos elengedésbe forduljon és átszakadjon a gát.

A kicsi gyereknél egyértelmű jel árulja el, hogy felfogta: elmozdíthatatlan falba ütközött.

frusztracio-04

Elvették tőle az ollót, amivel az ikertestvéréből próbált levágni egy darabot!

Amikor végre felfogja, hogy Anya komolyan beszélt, és tényleg nem kapja meg azt az ollót, és tényleg nem lesz még egy mese, és tényleg elfogyott a süti, és tényleg nem lehet a kisbabát visszavinni oda, ahonnan jött, és tényleg abba kell hagyni a játékot, és tényleg nem visszük haza a kiskutyát… akkor a limbikus rendszer jeleket küld a könnymirigyeknek, és a szeme megtelik könnyel. Az áhított változás meghiúsulása, a próbálkozás hiábavalósága végre eljut a gyerek szívéhez, és sírásra indítja. Megjelennek az elengedés könnyei.

A fegyelmezéshez minden korban és kultúrában hozzátartoztak a könnyek. Miért?

A fegyelmezés szinte mindig szembesítés a veszteséggel

Ha a veszteség nem indítja bánatos sírásra, vagy legalább a lelke mélyén nem okoz szomorúságot és csalódottságot, akkor az alkalmazkodás természetes folyamata nem tudja elvégezni a munkáját a gyerekünk szívében. Ilyenkor nem hagyja abba a sikertelen próbálkozást, hanem továbbra is próbálja elérni ugyanazt, ami nem vezet sehová.

A ma normálisnak tartott életvitel nem könnyíti meg számunkra, hogy a veszteség képviselői legyünk, és előcsalogassuk, kivárjuk a szükséges könnyeket. Ha nem lehetünk a gyerekeink mellett a fontos pillanatokban, ha sok dolgunk van olyankor is, amikor együtt vagyunk, és kénytelenek vagyunk rövidre zárni az ügyeket, akkor alkalmunk sincs arra, hogy zsákutcás törekvéseik hiábavalóságával szembesítsük őket.

Emiatt viszont nem zajlik le bennük az alkalmazkodás-elengedés egészséges folyamata. Ez a fő gond az elkényeztetett, követelőző gyerekekkel.

Az elengedés könnyei és a vigasztalás

Azzal nem tudsz egy gyereket elkényeztetni, hogy túlságosan szereted. Azzal sem, ha azon vagy, hogy jól menjenek a dolgai. Azzal kényeztetjük el a gyerekeinket, hogy nem a veszteség közvetítőjének hálátlan szerepét, amikor kellene: félünk a sírástól és az ütközéstől, nem merünk nemet mondani. És azzal, hogy nem várjuk ki az elengedés bánatos könnyeit.

Az élet labirintusában a zsákutcának az a szerepe, hogy megértsük: van, amerre nem lehet továbbmenni. Nem lehet minden úgy, ahogy mi akarjuk. Amikor valaki újra és újra nekimegy a falnak, minden alkalommal kárba vész az igyekezete. Ha viszont a dolog hasztalanságát felfogja, az agya eltávolítja a sehova sem vezető viselkedést. A hiábavalóság csődélményében pedig nincs mit tenni, mint jól kisírni magát. Erre a pontra kell gyengéden és határozottan eljuttatnunk a gyerekeinket, amikor nem teljesülhet az akaratuk: nincs mit tenni, csak sírni. Ha ide eljutottál, közel van a vigasztalás, a megnyugvás és a felszabadult továbblépés. Addig viszont nem látsz mást, csak a falat, ami az utadban áll.

vigasztaló apa

Mit a szülő szerepe az alkalmazkodás folyamatában?

  • Képviseli a veszteséget (mer nemet mondani, korlátozni);
  • türelmesen és együttérzéssel a csődélményben marad a gyerekkel, amíg fel nem adja a küzdelmet;
  • vigaszt nyújt neki, amikor elsírja az elengedés könnyeit.

Bővebben: Hívd elő az elengedés könnyeit!

Mit él át a gyerek?

Van valaki az életemben, aki nem fél a könnyeimtől, és aki a karjába vesz – mert aki az elengedés könnyeit sírja, annak hiányzik, hogy valaki a karjába vegye. A bizalmas kapcsolat az a hely, ahol a gyereked megtalálja az érzékeny könnyeket, és meghiúsult vágyai ellenére is érzékeny, képlékeny, sebezhető marad a szíve. Sírni fog, de nem a frusztráció kemény, dühös könnyeit, hanem az elengedés bánatos, érzékeny könnyeit.

Amikor az elengedés érzékeny könnyeit megtalálta, megnyugszik, mert megszabadul attól, amihez hiába ragaszkodott. Így megy végbe bennünk a veszteségek feldolgozása. Így alakul ki a lelki nyugalmunk visszanyerésének képessége, és az egészséges önzetlenség.

Isten bennünket is ezen a természetes úton fegyelmez.

vigasztalo-jezus

A veszteség feldolgozásának képessége, az alkalmazkodás az egyik legfőbb természetes jellemformáló folyamat, ami az emberi lélekben a felszín alatt zajlik. Mi a szülő szerepe? Az, hogy bábáskodjunk a születésénél. Segítsük és támogassuk ezt a folyamatot!

Az elengedés könnyei tartják a gyerek szívét elég érzékeny állapotban

A kemény szívet nem, csak az érzékeny szívet indítja SZOMORÚSÁGRA és CSALÓDOTTSÁGRA valami, amin nem lehet változtatni. Az erőszakos, agresszív, vakmerő gyerekek az érzékenységükkel együtt a könnyeiket is elveszítették. Nem lehet őket gyengéden átvezetni a dühöngésből a szomorúságba. Már nem indítja őket szomorúságra a veszteség és a korlát. Rémálom a nevelésük. Mindenféle baj van velük, mert amikor egy gyereket, akinek valami nem megy, nem lehet könnyen átvezetni a dühből a szomorúságba, az fegyelmi problémákhoz vezet.

Mire van szüksége egy impulzív, frusztrált, hisztiző, dühösen toporzékoló gyereknek?

Arra, hogy megismerje, milyen érzés a bizalmas, gondoskodó-elfogadó kapcsolatban megvigasztalódni. Valakinek eléggé kell őt szeretnie ahhoz, hogy határozottan képviselje számára az akadály, a veszteség áthatolhatatlan, megmászhatatlan falát, de vigasztaló vállát is felkínálja… és innen indul a kivezető út.

Folytatom a harmonikusan fejlődő és egészségesen “jó” gyerekek negyedik tulajdonságával…


A síró kicsiket ábrázoló képek lelőhelye: www.reasonsmysoniscrying.com