Ortodox

Fogalmak szótára » szócikk: ortodox kereszténység

ortodox. Ógörög eredetű összetett szó, jelentése igaz hitű. Az összetett szó első része az orthosz melléknév, amelynek jelentése egyenes, helyes, igaz, második része a doksza főnév, amelynek jelentése gondolat, vélemény, dicsőség, tantétel, dicséret. Az ortodox tehát igaz hitűt, helyesen gondolkodót, az ortodoxia pedig az igaz hitet jelenti.

A hivatalos nevén ORTODOX KATOLIKUS EGYHÁZ, hagyományos magyar nevén GÖRÖGKELETI EGYHÁZ, a kereszténység három fő csoportjának (katolikus, protestáns, ortodox) egyike. Jellemzői az apostoli egyházzal fennálló folytonosság, a sajátos liturgia és a területi egyházak mellérendelt szerkezete. Az ortodoxok elismerik a konstantinápolyi (isztambuli) pátriárka tiszteletbeli elsőbbségét, és részesülnek egymás szentségeiben (interkommunió). Keleti ortodoxok élnek a Közel-Keleten (alexandriai, antiochiai, jeruzsálemi patriarkátus), a görög nyelvterületen (konstantinápolyi patriarkátus, ciprusi és athéni érsekség), a Balkánon (szerb, román, bolgár és albán egyház), a volt Szovjetunió területén (orosz, grúz, ukrán egyház), Kelet-Európában (Finnország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország), Kelet-Ázsiában (Japán, Korea), valamint szórványban a világ többi részén is. Ortodoxnak nevezik magukat a monofizita nemzeti egyházak is (örmény, szír-jakobita, kopt, etióp és malabár egyház), ám ezek dogmatikai és liturgikus szempontból eltérnek a bizánci hagyományt követő keleti ortodoxoktól: csak az első három egyetemes zsinatot fogadják el, szemben az utóbbiak hét meghatározó zsinatával.

A keleti ortodoxia éppolyan büszke a legkorábbi keresztény egyházhoz fűződő történelmi folytonosságára, mint a római katolicizmus, és ugyanazok a szentségei is. A keleti és a nyugati kereszténység elkülönülését nem annyira teológiai, mint inkább kulturális és politikai tényezők okozták. A Római Birodalom keleti felében a görög maradt a műveltebbek nyelve, míg nyugaton a latin volt az uralkodó nyelv. Az államvallássá lett kereszténység elismerte a római pápa tiszteletbeli elsőbbségét, sőt, a Nyugatrómai Birodalom V. századi széthullása után a pápaság képviselte a latin kultúrát. A Keletrómai Birodalom Bizánc néven még ezer évvel túlélte a nyugati felbomlását, azonban a főváros, Konstantinápoly pátriárkája mindig a nagy hatalmú császár alattvalója maradt, és nem lett olyan független egyházfő, mint a pápa. Így bizánci örökségnek tekinthető, hogy az ortodox nemzeti egyházak később alárendelt szerepet játszottak a nemzetállamban.

A keleti ortodoxia szisztematikus teológiája az egyházatyák hagyományát folytatja. A latin skolasztikától eltérően nem fejlesztett ki absztrakt hittudományt, és nem szakadt el a liturgikus és a misztikus-spirituális tapasztalatoktól. Ugyanígy nem foglalkozik a protestáns hittudományban uralkodó bibliakutatással sem. A patrisztikus megközelítés jegyében a keleti keresztény teológia Istent lényege szerint teljesen transzcendensnek és megismerhetetlennek tartja, ezért csak negatív jellemzőkkel írhatja le. Ez az ún. apofatikus teológia azonban nem vezet agnoszticizmushoz, mert Isten kinyilatkoztatta magát mint Atya, Fiú és Szentlélek, valamint megnyilvánul tetteiben vagy “energiáiban”. A korai görög egyházatyák Isten hármas személyiségét hangsúlyozták inkább, mint lényegi egységét.

Ortodox emberkép

A görög egyházatyák emberképe azon alapul, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert (1Mózes 1:26-2), aki így nem független lény, hiszen állapotát végső soron Istenhez főződő kapcsolata határozza meg. Igazán akkor szabad, ha “Istenben él”, különben testének vagy a világnak lesz a szolgája, amely fölött eredeti rendeltetése szerint uralkodnia kellene. Az Istenben kapott szabadsághoz azonban hozzátartozik az elszakadás lehetősége is, amely emberalatti, romló léthez vezet. Az isteni hasonlatosságát elveszítő ember a kozmikus determinizmus foglya és halandó lesz, bár elhomályosult istenképiségét még ekkor sem veszíti el. Ebben a perspektívában az első ember (Ádám) “eredendő bűne” nem öröklődik, csupán ennek következménye, a halállal végződő, romlandó emberi lét. A keresztény Nyugat az emberi természetet teljesen önállónak tartja, az eredendő bűnt örökölhetőnek és büntetendőnek, ezért célja a bűnbocsátó isteni kegyelem, a megigazulás megszerzése Jézus Krisztus megváltó halála és feltámadása révén. Keleten az ember igazi természetéhez tartozik Istennel való közössége, a cél is ennek a helyreállítása a Jézust követő “átistenülés” révén. Míg Nyugaton az egyházat közvetítőnek tekintik az isteni kegyelem megszerzéséhez és az üdvözítő hit biztosítására, addig Keleten az egyház inkább Isten és az ember közösségére, a találkozásra és a személyes tapasztalatra teremt lehetőséget.

Krisztus

Az ortodox krisztológiában Krisztus isteni természete nem feledteti teljes emberségét, benne mint “új Ádámban” az egész emberiség visszakapja eredeti dicsőségét. Ugyanakkor az ortodoxia szerint Jézusban Isten is megtestesült és szenvedett. A megváltás Isten műve. Vagyis Jézus nem kiengesztelte a haragvó Atyát, amint Nyugaton vallják, hanem egyesítette az emberi és az isteni természetet, legyőzte az emberi halandóságot, és így isteni életre támasztotta föl az emberi gyengeséget. Krisztus tettét szabadon elsajátíthatják azok, akik “Krisztusban” vannak. A theószisz számukra sem felmagasztalást jelent a teremtéskor kapott eredeti méltóságra. Keleten például az Úr színeváltozása a Tábor hegyén azért olyan népszerű ünnep, mert a Krisztusban megdicsőült emberi természet megsejteti az “átistenültek” dicsőségét is Isten országában.

Liturgia, ikonok

Az ortodox liturgikus élet szépsége és gazdagsága szándékosan szól minden érzéknek: a világgal szemben a “mennyek realitására” akarja rávezetni a legegyszerűbb hívőt is. Fő látványosságát az ikonok nyújtják: a megdicsőült szentek ábrázolása fontos szerepet játszik az ortodox istentiszteletben. Teológusok szerint az ikonok tisztelete (és nem imádata) abból a keresztény hitből következik, hogy Isten megjelent Jézus Krisztus emberi személyében, és “átistenítette” az emberi természetet. Az ikon azonban csupán spirituális “látvány” kíván lenni, ezért nem szabad térbeli illúziót keltenie. Még inkább tiltja az ortodoxia a szobrok liturgikus célra való használatát.

ortodox-kereszteny

A keresztény élet célja és eszközei

Az emberi élet célja az Istennel való egyesülés (henószisz) és az átistenülés (theószisz). A görög atyák az “átistenülést” tágabb értelemben használják, mint a latinok. Természetesen szó sincs náluk panteizmusról. A kegyelem által az isteni életben való részesedést értik alatta: “így drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy ezek révén isteni természet részeseivé legyetek…” (2Péter 1:4).

E részesedésben a lélek magának a három Isteni Személynek a belső életébe oltódik be. Abba a szakadatlan áramlásba és túláradó szeretetbe, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek között megy végbe, és amely Isten leglényegét jelenti. Ebben áll az ember valódi és örök boldogsága (ld. perikorézis).

Az Evangéliumban meghirdetett “ország” az Istennel való egyesülésben nyer beteljesülést. Benne ér céljához az a könyörületes magatartás és szeretet, amely a törvény és a próféták összefoglalása. Csakis a három Személy életébe bekapcsolódva válhat képessé az ember teljes szívéből, teljes lelkéből és egész értelmével szeretni Istent, és felebarátját, mint önmagát.

Isten és az ember egysége nem valósulhat meg közvetítő nélkül. Ő nem más, mint a testté lett Ige, a mi Urunk Jézus Krisztus: “Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (János 14:6). A Fiúban mi is fiakká lettünk. “Isten fiaivá tett bennünket” – mondja Szent Atanáz. A Krisztusba való beletestesülés az egyetlen módja, hogy megvalósíthassuk természetfeletti célunkat. A Szentlélek élteti és teljessé teszi ezt a beletestesülést. Szent Ireneusz írja: “A Lélek által emelkedünk a Fiúhoz, és a Fiú által az Atyához.”

A tényt, hogy a keresztény lelkiség a lélek természetfeletti életét kutatja és nem a tudományok által is vizsgált közönséges vagy rendkívüli, un. “vallási jelenségeket”, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Urunk megváltói műve az Alfa és az Ómega, lelkiségünk középpontja.

Isteni kegyelem és emberi akarat

A beletestesülés Krisztusba és az Istennel való közösség együttműködést kíván a két egyenlőtlen, de egyformán szükséges erő: Isten kegyelme és emberi akaratunk között.

Az akarat – és nem az értelem vagy az érzelmek – a legfőbb eszközünk, hogy egyesüljünk Istennel. Bensőséges közösség nem jöhet létre az Atyával, ha az ember nem adja át önmagát és nem lesz hasonlóvá az isteni akarathoz. “Áldozatot és ajándékot nem akartál … íme itt vagyok, hogy teljesítsem a te akaratodat” (Zsidók 10:5,9).

A mi gyenge akaratunk azonban erőtlen marad, ha nem részesedik és táplálkozik Isten kegyelméből. “…Ellenkezőleg, mi hisszük, hogy Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk, amint ők is” (ApCsel 15:11). Cselekvésünk és akaratunk a kegyelem világában teljesedik be.

A keresztény Kelet mentes maradt a kegyelemről folytatott viták és a predestinációs elképzelések Nyugaton támadt viharától (augusztinianizmus, pelagianizmus és szemipelagianizmus, tomizmus, kálvinizmus, janzenizmus, molinizmus). Az ortodox egyházban mindvégig megőriztek valamit abból a tavaszi frissességből, ahogyan a kegyelem, a khárisz szó a görög értelmet megihlette. Érezzük a felragyogó szépség, az ingyenes ajándék, a leereszkedés és a harmónia képzetét.

A görög atyák hangsúlyozzák az emberi szabadságot a megváltás művében. Beállítottságuk feltűnően eltér Szent Ágostonétól. Aranyszájú Szent János írja: “Elsőként a jót kell választanunk, azután Isten megfelelő módon válaszol. Soha nem cselekszik akaratunkat megelőzően, nehogy ily módon megsértse szabadságunkat.” A megfogalmazás csaknem szemipelagiánus ízű. Ne feledjük azonban, hogy a görög atyáknak nem kellett Pelágiusszal foglalkozniuk. Számukra a rendkívüli kihívást a keleti fatalista gnózis jelentette. Aranyszájú Szent János teljesen tudatában volt a megelőző kegyelemnek és szükségességének. Másutt ő maga írja: “Nem vagy a magad ura, ezt Istentől kapod. Ennél fogva amid van, kaptad, és nemcsak ezt, vagy azt, de mindenedet, így mindezek nem a te érdemeid, hanem Isten kegyelme. Bár a hitre hivatkozol, mégis, kérned kell.” Már Órigenész tanította, hogy a kegyelem megerősíti a tetterőt, anélkül, hogy lerombolná. Szent Efrém az isteni segítség szükséges voltáról írt. Alexandriai Kelemen új szót alkotott: szünergeia (szinergia, együttműködés), így akarta kifejezni a két egymáshoz kapcsolódó erő, a kegyelem és az emberi akarat együttműködését. “Istennek vagyunk munkatársai” (lKorinthus 3:9). A “szünergeia” kifejezést máig őrzik és használják az ortodox egyházban.


Források: